Filmtörténelem

Kedves Olvasók!

Tekergő Hedvig vagyok, a Szombati Boszorkány egyik új szerkesztője, a Mugli kultúra és érdekességek című rovat élén. Be kell vallanom, hogy a muglik találmánya, a film, mindig el tudott varázsolni. A számos műfaj, a különböző korszakok, az, ahogyan a filmek magukon viselik a készítők stílusjegyeit. Mindig is érdekelt az, hogy hogyan jutott el a mugliknál oly népszerű mozi a jelenlegi, helyenként igen csak nagyszabású filmekig.

Így amikor témát kellett választanom, eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha a film történelmét járnánk körbe. Olyan érdekességeket szeretnék megosztani veletek, amit nem feltétlenül tud mindenki. Többek között olyan kérdésekre fogtok választ kapni a tanévben, mint például, hogy melyik napot tartjuk a film megszületésének; mikor ünnepeljük a magyar film születésnapját; vajon voltak-e magyar alkotók hatással a filmkészítésre; mi a különbség a néma- és a hangosfilm között; na meg hogy mikor készült az első 3D-s film (nem, nem akkor, amikor gondolnád).

Remélem, hogy ez a kis beharangozó felkeltette az érdeklődéseteket.

Vegyétek magatokhoz kedvenc mozis nasitokat, máris kezdünk. Remélem, hogy ti is nagyon jól fogtok szórakozni.

Valószínűleg gyerekkorotokban ti is játszottatok thraumatroppal. Így elsőre nem vagytok benne biztosak? Ha azt mondom, hogy ez egy korong, két oldalán eltérő tartalommal egy zsinegre fűzve, például az egyik lapon egy madár van, a másikon meg a kalitka. Ahogyan pedig mozgatjátok, olyan, mintha a madár benne lenne a kalitkában. Így már ismerős esetleg? Ez az egyszerű játék magában hordozza a filmművészet technikai és tartalmi működésének lényegét. A gyors pörgetéssel végül egyetlen képet kapunk. A film állóképek sorozata, a képek gyors egymásutáni vetítése folyamatos mozgást eredményez.

Ahhoz, hogy a ma ismert filmek szintjére eljussunk, rögös utat kellett bejárnia a technológiának. Nekünk pedig egészen 1829-ig kell visszaugranunk a múltba, amikor is a belga Joseph Plateau megalkot egy olyan eszközt, amely a filmvetítő fejlesztésének első lépése volt. Egy forgatható korongon rajzfigura mozgásfázisait rögzítette. Ezt egy résen át figyelve mozogni látta az alakokat. A népszerű játékot Franciaországban Reinaud fejlesztette tovább. Egy forgatható henger közepébe tükröket helyezett el, a hengerpaláston pedig cserélte a különböző figurákat ábrázoló papírszalagokat. A néző így mozogni látta a figurákat a tükörben.

Az 1833-ban kifejlesztett stroboscophoz már nem volt szükség tükörre. Két korongot erősítettek egy tengelyre, az egyiken szerepeltek a rajzolt figurák, a másikon voltak a rések. A két korongot ellentétes irányba forgatták, sebességük tehát a szemhez viszonyítva összeadódott. Mivel ez még jobban lerövidítette a szemlélés idejét, a mozgás illúziója még nagyobb lett.

Az angol Eadweard Muybridge (1878) már fotográfiai eljárással rögzítette a ló mozgását. Pillanatfelvétel sorozatokat készített, huszonnégy egyszerű fényképezőgépet helyezett el egymás mellett, majd lefényképezte az előtte elhaladó ló egyes mozgásfázisait.

Thomas Alva Edison, a korszak egyik leghíresebb feltalálója sem maradhatott ki a „buliból”, ő az átlátszó celluloidszalagot, amin akkoriban a pillanatképeket rögzítették, perforációval, apró lyukakkal látta el az oldalán. Ezzel elérte, hogy a felvevőgépben és a vetítőgépben is megoldható legyen a film szakaszos, egyenletes és gyors továbbítása. Ez adja a film egyik technikai alapját. (Aki esetleg látott már régi, analóg fényképezéshez használt filmtekercset, az el is tudja képzelni, hogy nézhet ki.) Azonban Edison kinetoszkópra keresztelt vetítője egy időben még csak egy embernek nyújtott élvezetet, hiszen csak egy nyílással volt felszerelve.

Végül elérkezünk a Lumière fivérekhez, akik megalkották a filmfelvevő kamerájukat. Az általuk feltalált és 1895. február. 13-án szabadalmaztatott kinematográf egyaránt alkalmas volt mozgókép rögzítésére és vászonra történő kivetítésére. Auguste és Louise Lumière 1895. március 19-én délben forgatta le első filmjét Lyonban, saját üzemük előtt, A munkaidő című 46 másodperces (!) alkotáson a Saint-Victor úti üzemből távozó munkások láthatóak.

Innen már tényleg csak egy aprócska ugrás, és máris elérkezünk 1895. december 28-hoz, amely napot a film és a mozi születésnapjaként tartjuk számon. Hogy miért pont ezt? Ekkor tartották az első, nagyközönség számára is nyilvános, fizetős vetítést a párizsi Grand Café indiai termében. Ezen az előadáson még csak 33 néző volt jelen, a belépődíj 1 frank volt, és 10, az év folyamán forgatott rövidfilmet (pl. A munkaidő vége, A megöntözött öntöző, A kisbaba reggelije) vetített le August Lumière. 

A valaha készült legelső fennmaradt filmként azonban a Roundhayi kerti jelenet című, 1888-ban készült fekete-fehér kisfilmet tartják, amelyből 2 másodperc maradt meg az utókornak, és Louis Aimé Augustin Le Prince készítette.

Jól látható, hogy ekkoriban még csak a mindennapi élet apró történéseinek mozgóképi megörökítését vitték filmre és tárták a nagyközönség elé. Amikor bemutatták A vonat érkezése című Lumière filmet, olyan riadalmat okozott a nézőknek, hogy a közeledő vonat látványára kirohantak a teremből, hiszen azt hitték, hogy a jármű pillanatokon belül közéjük hajt.

A mozi elsősorban a kinematográfnak köszönhetően vált közösségi élménnyé, ám ez az élmény az 1900-as évek elején még egyáltalán nem olyan volt, mint amilyet mi átélünk egy mai moziteremben, hiszen kezdetben minden film néma volt. Ugyanakkor szinte minden némafilmnek volt valamilyen hangos kísérete. Az első filmeknél előadók, kikiáltók magyarázták a közönségnek a vásznon futó képeket, kifejtve tartalmukat és jelentésüket. Több nem nyugati országban ez a gyakorlat egyébként jóval a kezdeti időszakon túl is megmaradt. Japánban például, ahol a harmincas években még javában uralkodott a némafilm, kialakult a képeket gesztusokkal és eredeti szöveggel kísérő bensi művészete. A beszéddel azonban együtt járt a zene is. Eleinte zongorán improvizáltak, majd a kor legnépszerűbb dallamait vették át, végül eljött a konkrét megrendelések időszaka. Jeles alkalmakkor a kísérőzenét nagyzenekarok, kórusok és operaénekesek adták elő, míg a kevésbé fényűző intézményekben kis zenekar vagy csak egy zongorista kísért. A zenéhez pedig néha még hanghatások is kapcsolódtak: ezeket általában a természetes és mesterséges zörejek előállítására alkalmas tárgyak széles palettájával felszerelkezett előadók szolgáltatták.

Már a kezdeti időktől igény mutatkozott arra, hogy a kép és a hang együtt legyen jelen. Voltak próbálkozások a filmek és a lemezek összehangolására, az első ilyen irányú kísérletet a század elején végezték, majd 1906-ban Eugéne-Auguste Luste szabadalmaztatott egy szerkezetet, mely alkalmas volt a képek és a hang egyazon alapra való rögzítésére. Azonban csak az első világháború végén történtek lépések a szinkronos film megvalósítására. A Hans Vogt, BenedictEngel és Joseph Massolle alkotta német csoport a hang fotografikus rögzítésére dolgozott ki egy módszert, amely a hangot egy külön filmszalagon fénymintákká alakította. Ezt a rendszert Triergon névre keresztelték, és 1922-ben mutatták be Berlinben. Ám az igazi nagy áttörést a Vitaphone eljárás jelentette, amelynek segítségével a hangot egy külön lemezről játszották le. Az első Vitaphone hangszinkront alkalmazó filmet 1926-ban mutatták be: ez volt a Don Juan, amelyet 1927-ben az első hangosfilmként számontartott, szintén ilyen eljárással készült A jazzénekes követett.

Ekkorra már tömegeket vonzott a film: az első filmszínház, a Vitascope Hall 1896. június 26-án nyitotta meg kapuit az amerikai New Orleansban, majd október 19-én megnyílt az Edisons Vitascope Theater Buffalóban, ám ahhoz, hogy tömegesen nyíljanak meg a filmszínházak, több évnek kellett még eltelnie.

Írta: Tekergő Hedvig, Solaris