Filmtörténelem II.

A második részben az 1895-1929 között tartott némafilm korszakkal ismerkedünk meg alaposabban.

Azt gondolhatnánk, hogy ez az időszak unalmas volt, hiszen az ekkor készült filmek még nem tartalmaztak hangokat, zenei kísérettel játszották őket a vetítéseken, némelyikben pedig rövid mondatokat jelenítettek meg. Azonban ezek a filmek igazából jóval többet adtak a nézőknek, mint mondjuk egy mostani blockbuster. Hogy mire gondolok? Mivel ekkoriban még mindig sokan voltak olyanok, akik nem feltétlenül tudtak olvasni, ezért olyan megoldásokat kellett alkalmaznia a készítőknek, ami miatt a vásznon megjelenő filmnyelv mindenki számára érthetővé, könnyen befogadhatóvá tette a látottakat.  A legegyszerűbb és legkézenfekvőbb az volt, hogy az alkotók képekben beszéltek, amit mindenki könnyedén megérthetett, a világ bármely részén egyaránt. Az ebben az időszakban készült alkotásokra jellemző (már ahol ezt a történet megkívánta), hogy a készítők előszeretettel használták az optikai illúziókat és különféle trükköket a néző érzékeinek becsapására, vagy pedig miliméterre pontosan kimatekozták, hova kell a színésznek állnia, amikor rádől vmi és ne legyen baja.

Nem tudom, hogy látott-e már közületek valaki esetleg némafilmet, de ha még nem, mindenképpen érdemes időt szánni a megismerésükre.

A mai időkkel ellentéteben a film hajnalán nem az Egyesült Államok és Hollywood volt a film legfőbb hadiszállása, hanem Európa. A mozi szülőatyjaként a Lumière testvéreknek és a későbbi filmeseknek köszönhetően a némafilm történetében Franciaország rendkívül jelentős szerepet játszott. A film vetítések később állandósultak és olyan nagy sikert arattak, hogy a napi bevétel néhány hét alatt megsokszorosodott. Lumière-ék hamarosan operatőröket képeztek ki, akik 1896 és 1900 között bejárták az egész világot, mindenütt filmeztek, főként a helyi aktualitásokra specializálódva. Ők teremtették meg ezzel a későbbi híradó, illetve dokumentumfilm műfajának ősét. A Lumière-filmekre azonban lassanként ráunt a közönség, egyre több olyan filmet szerettek volna látni, amelyeknek története van. A fivérek azonban nem akartak változtatni. A századforduló körül Auguste visszatért eredeti (orvosi) szakmájához, Louis pedig abbahagyta a filmforgalmazást és fotótechnikai kutatásokba kezdett. 

A (francia) film másik nagy úttörője Georges Méliès volt (ha máshonnan nem, akkor a Leleményes Hugoból ismerős lehet a neve), a filmtrükk feltalálója. Méliès eleinte a sikeres Lumière-filmeket akarta utánozni, de hamarosan kialakította egyéni stílusát. 1897-ben a Párizs melletti Montreuilben felépítette a világ első filmstúdióját, amelynek teteje és oldalfalai üvegből készültek. Ettől kezdve minden filmjét itt forgatta. A filmekben a színház összes vívmányát felhasználta: története, narratívája volt a filmjeinek, szerepet játszó színészt és díszleteket alkalmazott, és még vágást is használt.

Egyszerre volt producer, rendező, színész, forgatókönyvíró és operatőr. Elsőként készített storyboardot filmjeihez. Méliés volt az első, aki film trükköket használt. A felvételeket egymásra másolta, a kamerát megállította, majd újraindította (stop-motion). Egyes filmjeiben képkockáról képkockára megszínezte a pozitívot. Fantasztikumba hajló történeteivel tulajdonképpen lerakta a sci-fi, a fantasy és a horror alapjait. Mese- és varázsfilmeket készített legszívesebben, amelyekben trükkök és makettek egész sorát alkalmazta. Kiváló mesternek bizonyult a fantasztikus regények megfilmesítésében is, amint ezt a műfaj leghíresebb filmje, az 1902-ben készült Utazás a Holdba is bizonyítja, és amit az első, elbeszélő filmnek tartanak. Méliès hatalmas sikert ért el Franciaországban és külföldön egyaránt. Vállalata, a Star-film New Yorkban, Londonban, Berlinben is tartott fenn fiókokat.  A tízes évek elejéig több száz filmet készített, népszerűsége azonban lassan csökkenni kezdett, mert filmjeinek sajátos világa már nem jelentett újat. Európában pedig mindenhol a színpadszerű előadásmód hódított, amely nem az ő műfaja volt. 

Charles Pathé 1901-ben testvérével megalapította a Pathé filmvállalatot alapított, melynek nevéhez fűződik a bohózat és a burleszk műfajának meghonosítása. 1905 körül kialakult az ún. hajszafilm műfaja, amelyben a gyors mozgás vált a humor fő forrásává. 

Franciaországban született meg az ős burleszk, mely műfaj nagy ugrást jelentett a mozgókép fejlődésében, hiszen nem volt irodalmi vagy színpadi megfelelője, mint a többi műfajnak.  A burleszk komikus motívumok laza egymásután-sorakozásából alakul. Kompozíciójának nincs sem belső, sem külső zártsága. Története legtöbbször egészen mellékes és csak azt a szerepet tölti be, hogy keretet, összefoglalást ad a komikus motívumnak. A műfaj korai darabjai egészen rövidek voltak. Azután sem nőtt a filmek hossza, miután az 1910-es években divatba jöttek a több tekercses, egész estés filmek. Mindez abból ered, hogy a burleszk egymást követő vizuális poénokból, úgynevezett gegekből áll. Közös jellemzője ezeknek a filmeknek, hogy a szereplőjük állandó, mint például Charlie Chaplin, Buster Keaton alakította karakterek. A filmek egy-egy ilyen utcán lézengő furcsa figura kalandjait tárják a nézők elé. A burleszk igazából egy burleszkhős életének epizódja. A főszereplő rendszerint konfliktusba keveredik emberszerű tárgyakkal, gépekkel vagy a hatalom képviselőivel (rendőrrel, vállalatvezetővel, katonákkal, gyámhivatallal, cirkuszigazgatóval, stb.)

Miközben a burleszk Európában született, a korán felfutó hollywood-i filmiparban nyerte el végleges formáját és lett az 1920-as évekig uralkodó filmműfaj. A legismertebbek minden valószínűség szerint Charlie Chaplin alkotásai, melyek még mai szemmel nézve is igen szórakoztatóak (bár néha kicsit fárasztóak). Ezekben rendszerint feltűnik Chaplin által életre hívott csavargó figurája, aki aranyszívű és a játékidő nagyrészében végig csetli-botlik (Murdoch nyomozó 14. évad 1. részéből pedig még azt is megtudjuk, hogy hogyan született meg ennek a karakternek a jellegzetes öltözéke és kacsázó járása… természetesen ennek a résznek a valóságtartalma erősen vitatható, bár igen vicces).

A csavargó figurája a tipikus század eleji amerikai kisember alakja. A helyét kereső, de alig vagy nehezen találó kisemberé, esetleg bevándorlóé. Népszerűsége éppen annak köszönhető, hogy emberek millió érezhették úgy, hogy a vásznon megjelenő figura az ő vágyaikat váltja valóra például akkor, amikor fejbe vágja a rendőrt. A filmjei főszereplője átlagember, aki bár az Egyesült Államokban él, amit sokan a lehetőségek hazájának tartanak, mégis szegény, hányattatott sorsú ember. Egy olyan figura, aki napról napra tengődik (A csavargó vagy A kölyök), szerencsét próbál aranyásóként (Aranyláz) vagy pedig ha talál magának munkát, akkor a gépsor mellé állítják, ami egy idő után elveszi a munkáját (Modern idők).

Az 1936-ban bemutatott Modern idők Chaplin utolsó néma, illetve részben néma filmje. Lényegében ebben az alkotásban már vannak hangos részek, valamint itt hallhatták a nézők először Chaplin hangját. Egy halandzsa szövegű dalt ad elő a film egyik vicces jelenetében. Persze mulatságos jelenetekből mellett komoly társadalomkritikát is megfogalmaz az alkotó. A Modern idők cím is arra utal, hogy Chaplin számára fontos volt, hogy a kor emberéhez szóljon, és a maga korát mutassa be, ugyanakkor igyekezett felhívni a figyelmet arra is, milyen veszélyeket rejthet például a túlzott gépesítés.

Chaplin a szó legnemesebb értelmében volt filmkészítő, a húszas évek elejétől készített egész estés játékfilmjeinek nem csak főszerepét játszotta el, hanem ő volt a forgatókönyvíró, a rendező, a producer és a zeneszerző is. Nem egy esetben a vágó is.

A korszak másik fontos alkotója Buster Keaton. A szülei színész-artista-komikusok voltak, gyermekük is ebben a szellemben nevelkedett. Eredetileg Joseph névre keresztelték, azonban amikor hároméves korában leesett a lépcsőn, Harry Houdini felvette, leporolta, és ha már éppen arra járt, egy félmondattal átkeresztelte, amely néven majd a világ megismeri. A Buster szó jelentése ugyanis valaki vagy valami, ami összetör, elront, tönkretesz dolgokat. 20 éves koráig vett részt a családi szkeccs-showkban, majd a filmezés felé fordult, ahol remekül tudta alkalmazni az akrobata és komikusi képességeit.

Az általa alakított karakterek egyik fő jellemzője, hogy úgynevezett Girardi kalapot visel (ezeket Keaton tervezte és alakította át mindig, és több ezret elhasznált a filmes pályája során ). Filmjeire jellemző a bravúros kaszkadőrmutatványok sorozata, amelyeket ő hajtott végre. Ezek gyakran mozgásban lévő szerkezeteken, járműveken, házakon (!) történő ugrások, esések, stb. voltak.

A kortársak „The Great Stone Face”-nek, kőarcnak hívták azonban arcának mozdulatlanság igazából csak a nevetésre vagy a mosolygásra érvényes. Mimikája igen fejlett volt és arcával a finom érzelmeket is sikeresen tudta árnyalni.
Ha valaha is próbáltál meg mondjuk összeszerelni egy bútort, akkor az Egy hét mindenképpen érdekes és vicces lehet számodra, a Navigátor megnézését sem érdemes elszalasztanod, hiszen egy szórakoztató, bohókás tengeri kalandot kapsz egy hajóról, ami az óceánt szeli, ki tudja merre, és két utasáról, Busterről és szerelméről, akiknek természetesen semmi köze nincs a hajózáshoz.

A Hét esély azért érdekes, mert a főszereplőnek egy délután alatt kell megházasodnia, ha hozzá kíván jutni hét millió dolláros örökségéhez. Így üzlettársa egy merész húzással hirdetést ad fel az újságban, amelyben utal a lehetséges hozományra. Az ezt követő, több száz menyasszonnyal felvett üldözéses jelenet egyenesen parádés.

Élete fő műve, a legismertebb alkotása a 107 perces, epikus Generális…amit be kell valljam, én végig izgultam. Az amerikai polgárháború idején játszódó történetben a masiniszta főhőst megformáló Keaton megtörtént eseményeket vitt vászonra. A mozdonyvezetőnek kell megmentenie a déliek által elfoglalt kedvenc mozdonyát és a rajta tartózkodó menyasszonyát. Ez a film merőben más a fentebb ajánlottaknál, hiszen itt már valódi kalandfilmről beszélhetünk, mely igen látványos és sokszor grandiózus képet mutat.

Buster Keaton karrierjének sajnos leáldozott a hangosfilm megjelenésével, azonban Charlie Chaplinnek még a némafilmek alkonya után is volt egy nagy dobása. Ez a film pedig az 1940-ben bemutatott A diktátor, mely egy valóban tűéles görbetükröt állít a nácizmusnak, továbbá ez volt Chaplin első igazi hangosfilmje is (az elejétől a végéig). Ráadásul a színész dupla szerepben látható, hiszen ő a címszereplő, valamint a rá roppant mód hasonlító kissé esetlen, de jószívű borbély is.

Írta: Tekergő Hedvig, Solaris