Öröm a filmvásznon

Kedves Olvasók!

Ezentúl én fogom szerkeszteni Kitana helyett a filmes rovatot, mert ő újabb, más kihívásokra vágyott, én meg nagyon szeretem a mozgóképeket. Az idei tanévben is filmes listákat olvashattok, az elsőben az öröm ezer arcát igyekeztem megfogni. Egyre hosszabb ideig van sötétség, a hőmérséklet is esik, így remélhetőleg találtok majd az ajánlóban olyan alkotásokat, amik felvidítanak benneteket. Olyan filmeket gyűjtöttem össze, amelyeknek vagy a története vagy a szereplők pozitív életszemlélete okoz a nézőknek örömet.

Mamma Mia! (2008)

A történetet szinte mindenki ismeri: Sophie (Amanda Seyfried), egy görög szigeten élő lány az esküvőjére készül, és egyetlen kívánsága, hogy az édesapja kísérje az oltárhoz. Azonban van egy kis bökkenő: édesanyja (Meryl Streep) naplójából kiderül, hogy 3 férfi (Pierce Brosnan, Stellan Skarsgård, Colin Firth) is szóba jöhet, akiket meg is hív a nagy napra. Naivan azt gondolja, hogy ha majd találkozik velük, tudni fogja, hogy melyikük az édesapja. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a 3 jelölt a szigetre lép, és mikor máskor tetőzne, ha nem az esküvő idején.

Igazi nyári történettel van dolgunk, vicces, szerethető karakterekkel és minduntalan felcsendülő ABBA-dalokkal. Kell ennél több?

Készült belőle második rész is, azonban sajnos sokkal feledhetőbb lett.

Szerelemre hangszerelve (Begin Again, 2013)

Dan (Mark Ruffalo) zenei producer már régen túl van sikerei csúcsán. A házassága tönkrement, alkoholista, a munkáját elveszítette. Egyik este betér egy klubba, ahol amatőr zenészek lépnek fel. Itt hallja meg Greta (Keira Knightley) egyik dalát, és azonnal együtt akar dolgozni a lánnyal.

John Carneynak, az Egyszer című film direktorának legújabb rendezése a való életből merít. A Szerelemre hangszerelve (Begin Again) sokáig a Can a Song Save Your Life? címen futott, ami sokatmondóbb. Műfaja nehezen meghatározható, nem egyértelműen romantikus film, inkább a gyógyulásról, a magunkra találásról, a megbékélésről és az elfogadásról szól. Nincs bonyolult, sok szálon futó cselekménye, végig a két főszereplő van a középpontban, és a történet során melléjük csapódnak mások.

Holt költők társasága (Dead Poets Society, 1989)

Az igazi ódon és nem utolsósorban konzervatív bentlakásos fiúiskolába új irodalomtanár érkezik: John Keating (Robin Williams) nem titkolt célja a költészet hatalmának megismertetése a diákokkal, és egyfajta szabadszellemként újra megidéztetni velük a carpe diem életérzést. A begyepesedett tanulmányszerzők gondolatainak bebiflázása helyett önálló gondolkodásra tanítja őket.

Peter Weir magával ragadó filmje az egyik legszebb alkotás a költészet és az eszmék hatalmáról, nem utolsósorban a pedagógusi felelősségéről. Aki valaha is látta, sosem fogja elfelejteni az iskolateremben a padok tetején álló diákokat, akik tanárjuk előtt tisztelegnek: „Kapitány, kapitányom!”. Nem mellesleg, ezt a filmet sokan Williams egyik, ha nem a legjobb filmjének tartják.

Walter Mitty titkos élete (The Secret Life of Walter Mitty, 2013)

„Ismerd meg a világot! Szállj szembe a veszéllyel! Döntsd le a falakat! Közeledj, keresd a másikat! Ez az ÉLET, a Life értelme.” – így kap hangsúlyos szerepet a Life magazin mottója, melyet többször ötletesen és hangsúlyosan beépítettek a készítők a filmbe.

Filmünk főhőse (Ben Stiller – Apádra ütök) átlagember. Mikor munkahelyén, a Life magazinnál a vezetőség az online megjelenés mellett dönt, egy méltó utolsó számmal akarnak elbúcsúzni tőle. A címlapra szánt kép negatívjának azonban nyoma vész. Walterra vár a feladat, hogy kimozduljon jól bejáratott, unalmas élete színfalai közül, és megtalálja a képet készítő fotóst, Sean O’Connellt (Sean Penn). Ráadásul még egy nő (Kristen Wiig) is képbe kerül, akit szeretne elhívni randira, de nincs hozzá mersze.

Walter jellemfejlődése előnyére válik, megtanul kiállni magáért, el tudja hagyni a biztonsági zónáját, bár ehhez kell neki egy kis kezdő lökés. Könnyen tudunk vele azonosulni, hiszen olyan tulajdonságokat jelenít meg, melyek valamennyiünkben megvannak. Mindenki szeret álmodozni, sokunk a munkahelyén sem találja a helyét, mellőzöttnek is éreztük már magunkat. Arra is gondoltunk már néhányszor, hogy esetleg elpocsékoljuk az életünket, és hogy többre vagyunk hivatottak. A film teljes egészében életigenlő, depressziósoknak kimondottan ajánlott. Ha nem várjuk el, hogy megváltsa a (filmes) világot, kedveljük Ben Stillert, szeretnénk jól érezni magunkat, akkor mindenképpen nézzük meg.

Az emlékek őre (The Giver, 2010)

A 12 éves Jonas (Brenton Thwaites) olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok (Alexander Skarsgård, Katie Holmes) életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa (Meryl Streep a főnök) vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Miközben egy különös öregember (Jeff Bridges) felkészíti őt hivatása betöltésére, Jonas előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát…

Ismét egy könyvadaptációval van dolgunk, méghozzá egy egész jól sikerülttel. Azért választottam a listára, mert a történetet nézve (esetleg olvasva) rádöbbenünk, hogy mennyivel jobb és szebb az az élet, amit most élünk, mint az, ami ebben az elszigetelt városban van. Meg kell tanulnunk értékelni azt, ami számunkra megadatik, még ha közben nem is kerülhetjük el a rosszat. De legalább a mi választásunk, hogy mennyit élünk meg belőle, és nem mások döntenek afelett, hogy milyen legyen.

Eddie, a sas (Eddie the Eagle, 2016)

Eddie Edwards (Taron Egerton-Kingsman) már kisfiúként arról ábrándozik, hogy olimpikon lesz. Ettől az sem tántorítja el, hogy rossz a lába, így az orvosok mindennemű sportolástól eltiltották, és évekig olyan gépet kell hordania, mint Forrest Gumpnak.

Mikor síelőként végre esélye van bekerülni a brit olimpiai csapatba, a vezetőség végül úgy dönt, nem válogatja be a kétballábas srácot. Eddie-t azonban ez nem tántorítja el: sportágat változtat, átnyargal a síugrásra. Azonban ha szeretne az 1988-as Calgary téli olimpián indulni, sietnie kell, hogy megtanulja az alapokat és megugorja a brit olimpiai bizottság által előírt kvalifikációs szintet. A helyzete kilátástalan, hiszen még edzője, illetve rendes felszerelése sincs, sőt a családi kasszából finanszíroz mindent. Egy véletlennek köszönhetően megismerkedik Bronson Pearyvel (Hugh Jackman), egy korábbi amerikai síugró nagyágyúval, akit néhány évtizeddel korábban alkoholizmusa és szoknyapecér viselkedése miatt végül eltanácsoltak a nemzeti olimpiai csapatból.

A Michael Edwards memoárján alapuló film egy példátlan kitartás izgalmas krónikája. Az Eddie, a sas sokkal több egy életrajzi műnél, a szerethető főhősnek és a nagyon jó mellékszereplőknek, illetve a hangulatosan megidézett 80-as éveknek köszönhetően könnyen magával ragadja a nézőt, aki már-már körömrágva, lélegzetét visszafojtva szurkol, hogy a hős eljusson az olimpiára, és egy-egy ugrás után épségben érjen földet.

Amelie csodálatos élete (Le fabuleux destin d’Amélie Poilain, 2001)

Amélie (Audrey Tautou) zárkózott, fiatal pincérnő a párizsi Montmartre környékén, aki gyerekkora óta a saját fantáziavilágában érzi a legjobban magát. Visszafogott élete 1997-ben örökre megváltozik, méghozzá azon a napon, amikor a világ elveszíti Diana hercegnőt: ő véletlenül rábukkan a lakásában egy több évtizeddel ezelőtt elrejtett dobozra, amiben egy valamikori kisfiú emlékei vannak. Ez a dobozka arra készteti a lányt, hogy innentől láthatatlan tündérként avatkozzon bele ismerősei életébe, apró javításokat eszközölve az addigi életvitelükön.

Jean-Pierre Jeunet rendezése egy pozitív és kedves világot tár elénk, szimpatikusak a mellékszereplői, és életközeliek a történései. Ahogy a filmbeli szereplőknek lépésről-lépésre egyre több életkedvük lesz a lány révén, ugyanilyen jó hatással van ránk, nézőkre is a film. Kötelező darab, nem csak egyszer…

Hajrá, boldogság! (Happy-Go-Lucky, 2008)

Poppyt (Sally Hawkins) nem érdeklik a szürke hétköznapok, élvezi az életet: szeret táncolni és utazgatni. Amikor ellopják a biciklijét, úgy dönt, itt az idő, hogy megtanuljon vezetni. A sors egy ingerlékeny oktatóval hozza össze. Scott (Eddie Marsan) mindenbe beleköt, ám Poppyt nem lehet zavarba hozni. Sőt, ő szembesíti a fickót a rossz szokásaival. Úgy tűnik, Poppy mindenkiben képes meglátni a jót – függetlenül attól, hogy egy rosszcsont csemetét kell jobb belátásra bírni az iskolában, ahol tanít, vagy egy veszélyesnek tűnő hajléktalannal kell szóba elegyednie az éjszaka közepén. És Poppynak gyakorta bejönnek a megérzései, hisz az iskola szociális munkásától, Timtől (Samuel Roukin) megtudja, hogy a rossz magaviseletű srácot a szülei bántalmazzák otthon, a hajléktalan pedig valójában a légynek se tud ártani.

Mike Leigh filmje azt vizsgálja, hogy a naiv életszemlélet jóérzésből fakad-e vagy szellemi kiegyensúlyozatlanság eredménye, egy adag önveszélyes felelőtlenséggel társulva. Poppy esetében egyértelmű, egyszerűen nem engedi, hogy bármi is beárnyékolja az életét. Úgy gondolja, az élet nem habostorta, de azzá tehetjük. Sokan Amelie angol  megfelelőjeként tekintenek Poppyra.

Írta: Tekergő Hedvig, Solaris