Kedves Olvasók!
Ezentúl én fogom szerkeszteni Kitana helyett a filmes rovatot, mert ő újabb, más kihívásokra vágyott, én meg nagyon szeretem a mozgóképeket. Az idei tanévben is filmes listákat olvashattok, az elsőben az öröm ezer arcát igyekeztem megfogni. Egyre hosszabb ideig van sötétség, a hőmérséklet is esik, így remélhetőleg találtok majd az ajánlóban olyan alkotásokat, amik felvidítanak benneteket. Olyan filmeket gyűjtöttem össze, amelyeknek vagy a története vagy a szereplők pozitív életszemlélete okoz a nézőknek örömet.
A történetet szinte mindenki ismeri: Sophie (Amanda
Seyfried), egy görög szigeten élő lány az esküvőjére készül, és egyetlen
kívánsága, hogy az édesapja kísérje az oltárhoz. Azonban van egy kis bökkenő:
édesanyja (Meryl Streep) naplójából kiderül, hogy 3 férfi (Pierce
Brosnan, Stellan Skarsgård, Colin Firth) is szóba jöhet, akiket meg is hív
a nagy napra. Naivan azt gondolja, hogy ha majd találkozik velük, tudni fogja,
hogy melyikük az édesapja. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a 3 jelölt a
szigetre lép, és mikor máskor tetőzne, ha nem az esküvő idején.
Igazi nyári történettel van dolgunk, vicces,
szerethető karakterekkel és minduntalan felcsendülő ABBA-dalokkal. Kell ennél
több?
Készült belőle második rész is, azonban sajnos sokkal feledhetőbb lett.
Dan (Mark Ruffalo) zenei producer már
régen túl van sikerei csúcsán. A házassága tönkrement, alkoholista, a munkáját
elveszítette. Egyik este betér egy klubba, ahol amatőr zenészek lépnek fel. Itt
hallja meg Greta (Keira Knightley) egyik dalát, és azonnal együtt akar
dolgozni a lánnyal.
John Carneynak, az Egyszer című film direktorának legújabb rendezése a való életből merít. A Szerelemre hangszerelve (Begin Again) sokáig a Can a Song Save Your Life? címen futott, ami sokatmondóbb. Műfaja nehezen meghatározható, nem egyértelműen romantikus film, inkább a gyógyulásról, a magunkra találásról, a megbékélésről és az elfogadásról szól. Nincs bonyolult, sok szálon futó cselekménye, végig a két főszereplő van a középpontban, és a történet során melléjük csapódnak mások.
Az igazi ódon és nem utolsósorban konzervatív
bentlakásos fiúiskolába új irodalomtanár érkezik: John Keating (Robin
Williams) nem titkolt célja a költészet hatalmának megismertetése a
diákokkal, és egyfajta szabadszellemként újra megidéztetni velük a carpe
diem életérzést. A begyepesedett tanulmányszerzők gondolatainak
bebiflázása helyett önálló gondolkodásra tanítja őket.
Peter Weir magával ragadó filmje az
egyik legszebb alkotás a költészet és az eszmék hatalmáról, nem utolsósorban a
pedagógusi felelősségéről. Aki valaha is látta, sosem fogja elfelejteni az
iskolateremben a padok tetején álló diákokat, akik tanárjuk előtt tisztelegnek:
„Kapitány, kapitányom!”. Nem mellesleg, ezt a filmet sokan Williams egyik,
ha nem a legjobb filmjének tartják.
„Ismerd meg a világot! Szállj szembe a
veszéllyel! Döntsd le a falakat! Közeledj, keresd a másikat! Ez az ÉLET, a Life
értelme.” – így kap hangsúlyos szerepet a Life magazin mottója, melyet többször
ötletesen és hangsúlyosan beépítettek a készítők a filmbe.
Filmünk főhőse (Ben Stiller – Apádra
ütök) átlagember. Mikor munkahelyén, a Life magazinnál a vezetőség az online
megjelenés mellett dönt, egy méltó utolsó számmal akarnak elbúcsúzni tőle. A
címlapra szánt kép negatívjának azonban nyoma vész. Walterra vár a feladat,
hogy kimozduljon jól bejáratott, unalmas élete színfalai közül, és megtalálja a
képet készítő fotóst, Sean O’Connellt (Sean Penn). Ráadásul még egy nő
(Kristen Wiig) is képbe kerül, akit szeretne elhívni randira, de nincs
hozzá mersze.
Walter jellemfejlődése előnyére válik, megtanul
kiállni magáért, el tudja hagyni a biztonsági zónáját, bár ehhez kell neki egy
kis kezdő lökés. Könnyen tudunk vele azonosulni, hiszen olyan tulajdonságokat
jelenít meg, melyek valamennyiünkben megvannak. Mindenki szeret álmodozni,
sokunk a munkahelyén sem találja a helyét, mellőzöttnek is éreztük már
magunkat. Arra is gondoltunk már néhányszor, hogy esetleg elpocsékoljuk az
életünket, és hogy többre vagyunk hivatottak. A film teljes egészében
életigenlő, depressziósoknak kimondottan ajánlott. Ha nem várjuk el, hogy
megváltsa a (filmes) világot, kedveljük Ben Stillert, szeretnénk jól érezni
magunkat, akkor mindenképpen nézzük meg.
A 12 éves Jonas (Brenton Thwaites) olyan
világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek
kábítószerek, a családok (Alexander Skarsgård, Katie Holmes) életében
is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa (Meryl
Streep a főnök) vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött
fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett
ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják
alkalmasnak. Miközben egy különös öregember (Jeff Bridges) felkészíti
őt hivatása betöltésére, Jonas előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt
körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát…
Ismét egy könyvadaptációval van dolgunk, méghozzá
egy egész jól sikerülttel. Azért választottam a listára, mert a történetet
nézve (esetleg olvasva) rádöbbenünk, hogy mennyivel jobb és szebb az az élet,
amit most élünk, mint az, ami ebben az elszigetelt városban van. Meg kell
tanulnunk értékelni azt, ami számunkra megadatik, még ha közben nem is
kerülhetjük el a rosszat. De legalább a mi választásunk, hogy mennyit élünk meg
belőle, és nem mások döntenek afelett, hogy milyen legyen.
Eddie Edwards (Taron Egerton-Kingsman) már
kisfiúként arról ábrándozik, hogy olimpikon lesz. Ettől az sem
tántorítja el, hogy rossz a lába, így az orvosok mindennemű sportolástól eltiltották,
és évekig olyan gépet kell hordania, mint Forrest Gumpnak.
Mikor síelőként végre esélye van bekerülni a brit
olimpiai csapatba, a vezetőség végül úgy dönt, nem válogatja be a kétballábas
srácot. Eddie-t azonban ez nem tántorítja el: sportágat változtat, átnyargal a
síugrásra. Azonban ha szeretne az 1988-as Calgary téli olimpián indulni,
sietnie kell, hogy megtanulja az alapokat és megugorja a brit olimpiai
bizottság által előírt kvalifikációs szintet. A helyzete kilátástalan, hiszen
még edzője, illetve rendes felszerelése sincs, sőt a családi kasszából
finanszíroz mindent. Egy véletlennek köszönhetően megismerkedik Bronson
Pearyvel (Hugh Jackman), egy korábbi amerikai síugró nagyágyúval, akit
néhány évtizeddel korábban alkoholizmusa és szoknyapecér viselkedése miatt
végül eltanácsoltak a nemzeti olimpiai csapatból.
A Michael Edwards memoárján alapuló film
egy példátlan kitartás izgalmas krónikája. Az Eddie, a sas sokkal több egy
életrajzi műnél, a szerethető főhősnek és a nagyon jó mellékszereplőknek,
illetve a hangulatosan megidézett 80-as éveknek köszönhetően könnyen magával
ragadja a nézőt, aki már-már körömrágva, lélegzetét visszafojtva szurkol, hogy
a hős eljusson az olimpiára, és egy-egy ugrás után épségben érjen földet.
Amélie (Audrey Tautou) zárkózott, fiatal
pincérnő a párizsi Montmartre környékén, aki gyerekkora óta a saját
fantáziavilágában érzi a legjobban magát. Visszafogott élete 1997-ben örökre
megváltozik, méghozzá azon a napon, amikor a világ elveszíti Diana hercegnőt: ő
véletlenül rábukkan a lakásában egy több évtizeddel ezelőtt elrejtett dobozra,
amiben egy valamikori kisfiú emlékei vannak. Ez a dobozka arra készteti a
lányt, hogy innentől láthatatlan tündérként avatkozzon bele ismerősei életébe,
apró javításokat eszközölve az addigi életvitelükön.
Jean-Pierre Jeunet rendezése egy pozitív
és kedves világot tár elénk, szimpatikusak a mellékszereplői, és életközeliek a
történései. Ahogy a filmbeli szereplőknek lépésről-lépésre egyre több
életkedvük lesz a lány révén, ugyanilyen jó hatással van ránk, nézőkre is a
film. Kötelező darab, nem csak egyszer…
Poppyt (Sally Hawkins) nem érdeklik a
szürke hétköznapok, élvezi az életet: szeret táncolni és utazgatni. Amikor
ellopják a biciklijét, úgy dönt, itt az idő, hogy megtanuljon vezetni. A sors
egy ingerlékeny oktatóval hozza össze. Scott (Eddie Marsan) mindenbe
beleköt, ám Poppyt nem lehet zavarba hozni. Sőt, ő szembesíti a fickót a rossz
szokásaival. Úgy tűnik, Poppy mindenkiben képes meglátni a jót – függetlenül
attól, hogy egy rosszcsont csemetét kell jobb belátásra bírni az iskolában,
ahol tanít, vagy egy veszélyesnek tűnő hajléktalannal kell szóba elegyednie az
éjszaka közepén. És Poppynak gyakorta bejönnek a megérzései, hisz az iskola
szociális munkásától, Timtől (Samuel Roukin) megtudja, hogy a rossz
magaviseletű srácot a szülei bántalmazzák otthon, a hajléktalan pedig valójában
a légynek se tud ártani.
Mike Leigh filmje azt vizsgálja, hogy a naiv életszemlélet jóérzésből fakad-e vagy szellemi kiegyensúlyozatlanság eredménye, egy adag önveszélyes felelőtlenséggel társulva. Poppy esetében egyértelmű, egyszerűen nem engedi, hogy bármi is beárnyékolja az életét. Úgy gondolja, az élet nem habostorta, de azzá tehetjük. Sokan Amelie angol megfelelőjeként tekintenek Poppyra.
Írta: Tekergő Hedvig, Solaris
0 comments:
Megjegyzés küldése