Világi varázstudók

 Kedves Olvasóim!

Üdvözlök mindenkit újra lapunk hasábjain. Remélem jól telik a tanévetek, és jól haladtok a házi feladatokkal. Ne felejtsétek, hogy ha segítségre szorultok, nyugodtan fordulhattok a diáktársaitokhoz, illetve professzoraitokhoz. Azért vagyunk ebben az iskolában, hogy tanuljunk és gyakoroljunk, mivel senki sem születik tökéletes boszorkánynak és varázslónak. Világunk legnagyobb mágusai is az iskolapadban kezdték, és sok tanulás és gyakorlás árán jutottak el oda, hogy elismertek legyenek. Róluk szeretnék ma mesélni nektek. Helyezzétek magatokat kényelembe, és jó olvasást!

  John William Waterhouse: The Magic Circle (A mágikus kör), 1886

Első festményünk a 19. században készült, de a boszorkány, akit ábrázol, a 6. században élt. Ő itt nem más, mint a híres bájitalkészítő, Devana. A boszorkány szláv területekről származik. Pontosan nem tudni melyik néphez tartozott, mivel akkoriban még keveredve éltek a népek, és a határok nem voltak pontosan kirajzolva. Devana már kiskorától mutatta a boszorkányság jelét, s az ő törzsében tisztelték a mágia tudóit, így kislány korában is már sokan csodálták őt. 

Mivel Devana családja a természet lágy ölén élt, így a lány szoros kapcsolatot ápolt a természettel egészen fiatalkora óta. Tudta minden növény nevét, azt, hogy mire tudja őket használni, ismerte az állatokat (varázslényt és nem varázslényt egyaránt), és azt is, hogy melyik részeik felelnek meg a gyógyításra. Tinédzser korában egy közeli faluba vitték el szülei, hogy egy neves mágustól tanulhasson. Tőle megtanulta, hogyan irányíthatja varázserejét, milyen hozzávalókból készíthet bájitalokat, és milyen növényeket neveljen a kertjében. 

Huszonéves korára már messze földekről jártak hozzá különféle nyavalyákkal, ragályos kórokkal, kelésekkel, hogy gyógyírre találjanak nála. Szívesen segített az embereknek – s azok cserébe hoztak neki messzi tájakon fellelhető különleges növényeket és állatokat. Fiatalon férjhez ment, de gyermeke sosem született. Rengeteg bájitallal kísérletezett, próbálta megtalálni a meddőség ellenszerét, de mindhiába. Mindazonáltal sok más bájitalt is felfedezett – így például a Sárga-savanyú bájitalt (amit felfázások kezelésére használtak), a Tüsszögő-permetet (ami a náthát gyógyította), vagy a Kankalin-kór ellenszerét, ami sikeresen kiirtotta az egész betegséget, és megakadályozta, hogy járványként az egész világon elterjedjen.

Feljegyzései mai napig megtalálhatók a Szuhumi Varázsragály Múzeumban – abban a városban, ahol Devana utolsó éveit töltötte. A festmény őt ábrázolja bájitalkészítés közben. Az ábrázolás nem pontos, ugyanis a festmény készítője nem ismerhette a boszorkányt. Nem tudhatta például, hogy Devana sosem használt varázspálcát – ugyanis az látható elnagyítva a nő kezében a képen – csupán a kezével tudott valamennyire varázsolni. Azt viszont pontosan sikerült megörökítenie a festőnek, hogy a természetben, szeretett állatai között készítette bájitalait. Úgy vélte ugyanis, hogy ilyen körülmények között tud a legjobban alkotni.

Daniel Gardner: The three witches from Macbeth (Macbeth három boszorkánya)

Ki ne hallott volna Shakespeare művéről, a Macbethről? A királygyilkosságról szóló tragédia a világ minden táján ismert. S bár nem ők állnak a történet középpontjában, ebben a történetben is megjelennek a boszorkányok. Sok teória terjedt el, hogy kik is lehettek ezek a boszorkányok, hogy Shakespeare ismerte-e őket, valóban léteztek-e, vagy tényleg csak kitalációk voltak. 

Mi azonban tudjuk az igazságot. 

A varázsvilág egy alkalommal lelepleződött Shakespeare előtt, s az emléktörés, amit elvégeztek rajta, sajnos nem volt túl erős, így maradtak meg emléktöredékei három boszorkányról. És hogy kik voltak ezek a boszorkák? A Wayward nővérek: Edhida, Edhita és Edwina. A varázsvilágban nem csak Shakespeare miatt lettek híresek, már korábban is ismertek voltak. 

A három testvér ősi varázslócsaládból származott, és Angliában éltek a 16-17. században. Edhida és Edhita bájitalhozzávaló üzletet működtettek, míg legfiatalabb testvérük, Edwina az üzlet hátsó részében jóslással foglalkozott. Tehetséges jósnő volt, nem egy jóslatát a Mágiaügyi Minisztériumban őrizték. Boltjuk az Abszol úton helyezkedett el, hogy mindenképpen elkerüljék a muglikat. A nővérek sosem mentek férjhez, életük végéig együtt éltek az angol vidéken, messze a mugliktól, hogy szabadon gyakorolhassák varázstudásukat. 

Shakespeare egy utazása során talált rá véletlenül a nővérek birtokára, ahol kileste őket. Azonban Edwina egy látomáson keresztül látta, hogy ez meg fog történni, s még időben figyelmeztette nővéreit. Shakespeare ugyan igazi varázslást nem látott, de látta a nővérek bájitalkészítő állomását, s egyéb varázseszközeiket. Így a Minisztérium kiküldött egy ifjú emléktörőt, hogy kitörölje az emlékeit – ami, mint tudjuk, nem sikerült tökéletesen. Így maradt fenn a mugli irodalomban a három Wayward nővér alakja.

William Holbrook Beard: Witches Ride (Boszorkányok repülnek), 1870

Boszorkányok seprűkön. Az egyik legklasszikusabb ábrázolás a varázsvilágról. A muglik gyakran azonosítják a seprűn lovaglást a boszorkákkal. A varázsvilágban azonban a seprűn lovaglás nem sátáni dolog, hanem az egyik kedvenc sportunk, a kviddics alapja. A seprűn lovaglás nem egyszerű dolog, a boszorkányok és varázslók évekig tanulják, hogy elsajátítsák ezt a fajta közlekedést. Mégis ez a leginkább kedvelt utazási mód, ugyanis igaz, hogy hosszú távon kényelmetlen, de egyáltalán nem okoz fejfájást, vagy forgatja fel az ember gyomrát, mint a Hop-porral vagy zsupszkulccsal való utazás. 

De az utazáson túl különféle seprűlovagló sportokhoz is használhatjuk seprűnket. A világon a legelterjedtebb ezek közül a kviddics – amit a varázslóiskolákban is szívesen játszanak. Bár első ránézésre úgy tűnik, hogy a festmény csupán hat seprűn lovagló boszorkát ábrázol, a valóságban viszont egy igazi kviddicscsapat szerepel a képen. A festő, William Holbrook Beard bár mugli származású volt, ismerte a varázsvilágot. Kedvese egy boszorkány volt, Angelina Hughes, aki a Brooklyni Banyák kviddicscsapat fogója volt. 

William és Angelina jegyesek voltak hosszú ideig, a férfi sok meccsét végignézte, lelkes rajongója volt szerelme csapatának. Azonban szerelmüknek szomorú vége lett. William ismert festő volt New Yorkban, Angelina pedig nagyon jó fogó, akit Amerika szerte kerestek a különféle kviddicscsapatok. Így amikor Angelina közölte Williammel, hogy hátrahagyja a várost és a Brooklyni Banyákat, hogy a Washingtoni Varázslónők állami kviddicscsapatába igazoljon, William megsértődött, és felbontotta jegyességüket. Nagy veszekedésük után készült a kép, amin a boszorkákat csúf arccal ábrázolta a festő, s szándékosan lehagyta a hetedik játékost – a fogót. Bár William egész életében haragudott a boszorkára, amiért az otthagyta őt, a varázsvilág titkát sohasem fedte fel a muglik előtt – csupán egy festményen örökítette meg azt.

John William Waterhouse: Circe Invidiosa (Neheztelő Kirké), 1892

A múltkori cikkemben már esett szó Kirkéről, a hatalmas boszorkányról, aki a mugliktól távol élve gyakorolta varázstudását. Címe alapján ez a festmény is Kirkét ábrázolja. Azt azonban kevesen tudják, hogy az arc a festmény elkészülte után át lett festve, hogy a festő egy másik képére emlékeztessen (Kirké felajánlja a kupát Odüsszeusznak). Eredetileg egy másik boszorkányt ábrázolt – Mistilát. És hogy mit is tart a nő a kezében a festményen? Ismerős tárgy? 

Bizony, az egy merengő.

Mistila ugyanis a merengő feltalálója. Ez a varázstárgy az, amelybe kivont emlékeinket beleöntve újra megnézhetjük azokat. Mistila erős boszorkány volt, és ügyes feltaláló is. Szerette megbűvölni, átformálni a körülötte levő tárgyakat, úgy alakítani azokat, hogy számára hasznos tárggyá változzanak. Mistila sikerei ellenére sok fájdalmat megért – édesapját és fiútestvéreit egy háborúban vesztette el, édesanyját a bánat vitte el. Férjét és két kisgyermekét egy járvány során vesztette el. Éppen ezért készítette el az első merengőt és a hozzá tartozó varázslatot, amivel kivonhatta emlékeit. Így szomorú emlékei már nem kínozták őt, viszont bármikor újraélhette kedves emlékeit, újra láthatta szeretteit. A merengő manapság már ritkaságnak számít, és drága árucikk, mivel elkészítési módja sosem lett lejegyezve, és csak néhány varázsló ismeri pontosan titkát.

Ismét végére értünk mai cikkünknek. Remélem ma is sikerült pár újdonságot megismertetnem veletek. Mai cikkünk tanulsága pedig az, hogy kitartóan tanuljatok, mert sosem tudhatjátok, hogy nem ti lesztek-e a következő ismert boszorkány vagy varázsló. Találkozunk a következő lapszámban!

Írta: Lily Pat, Solaris