Időtálló szerelem

Ezúttal egy sorozat ajánlóval jöttem nektek. Általában, amikor készülök egy cikkre, minden általam szóba hozott filmet, sorozatot, könyvet el szoktam olvasni, ami néha azt jelenti, hogy hetekig a szabadidőm nagy részében csak Batmant filmeket vagy bizonyos tematikájú sorozatokat darálok, de ez a mai ajánlóm kivétel ez alól. Az időutazó feleségének alapja Audrey Niffenegger nagy sikerű regénye, amelyet 2007-ben már megfilmesítettek, jelenleg pedig egy hat részes minisorozat formájában dolgozzák fel. A cikk megjelenésekor négy rész elérhető a HBO Maxon. Az pedig, hogy nincsenek teljes ismereteim a műről a cikk pillanatában, nem jellemző rám. Nem olvastam a regényt és a film is valahogy kimaradt eddig, és ameddig nem elérhető a sorozat minden darabja, addig ezt nem is szeretném pótolni. Úgy sejtem, hogy azért a cselekmény némileg el fog térni a filmtől, de mégsem szeretném, ha lelőné a sorozat poénját a film, és mivel ezt kezdtem el nézni, ezt szeretném előbb befejezni. A sorozatot egyébként Steven Moffat neve fémjelzi, aki a Ki vagy, Doki? és Sherlockkal már bizonyított.

Többször említettem már, hogy nekem semmi bajom a romantikus filmekkel, de csak akkor, ha űrhajón játszódnak vagy szerepel benne boszorkány, jelmezes igazságosztó vagy idegen lény, esetleg a jövőben játszódik.

Az időutazó felesége egy nagyon jó példa erre, tulajdonképp az alapötletet kivéve semmi sci-fi nincs benne, egy szerelmi történet némi drámai felhanggal. Az alapszituáció, hogy Henry (Theo James) egy genetikai hiba miatt időnként eltűnik, és valamikor, de általában a saját életének idején, máskor bukkan fel, majd órák, néha napok múlva visszatér, és ott folytatja az életét, ahol abbahagyta.

Viszont ahogyan a cím is adja, ill. ahogyan több részben is elhangzik ez a sorozat főszereplője nem az időutazó, hanem a felesége. Az időutazást Henry nem tudja kontrollálni, tehetetlenül zuhan át az idősíkokon, és ehhez megpróbált alkalmazkodni. Az utazásokban azért bizonyos minta mégis létezik. Azok a pillanatok vagy emberek, akik fontosak a férfi számára, odavonzzák őt, és bizonyos időpillanatokba vagy személyekhez vissza-visszatér. Claire (Rose Leslie) hat évesen találkozik először Henryvel, aki akkor a harmincas éveiben jár, és elmondja neki, hogy időutazó. Henry gyakran meglátogatja még gyermekkorában Claire-t, aki huszonévesen találkozik először a saját idejében élő Henryvel is, aki mit sem tudott (még) az idősebb én látogatásairól. Első olvasásra felvetődhet a kérdés, hogy vajon ezt az egészet hogy lehet megjeleníteni úgy, hogy izgalmas legyen, de egyben követhető is. Úgy gondolom, hogy ezt mesterien megoldották, és már az első részben érthetően lefektetik a szabályokat. A sorozat hangulata magával ragad, a képernyő elé szegez, a melodramaturgikus hangulatot vagy a vészjósló előjeleket olyan könnyedebb pillanatok váltják fel, amikor például a fiatalabb és idősebb Henry beszólogat egymásnak. A szereplőket több idősíikon, több életkorban ismerhetjük meg, amelyből kiválóan látszik, hogy mennyit és miben változik egy ember évtizedek alatt, ennek megvalósítása különösen tetszett. A szereplők különböző életkoraikban egymás különböző változataival találkoznak, néha egyszerre többel is, és ez a felállás nem egy agyon használt séma, hanem valami másabb, újabb ötlet.

Az első részben felvázolták a helyzetet nagyon szórakoztató módon, néhány vészjósló előjelet elrejtettek közben, amely néhány későbbi eseményre utalhat, de nem tudtam elképzelni, hogy hova tudják még fokozni a dolgot, aztán a második és különösen a harmadik résszel még rá tudtak tenni több lapáttal. A negyedik rész talán kevésbé volt drámai, de nem kevésbé volt jó. Olvasóimmal együtt várom kíváncsian a végkifejletet az utolsó két rész formájában. Akik látták vagy olvasták a korábbi műveket, nekik is szívből ajánlom, mert ugyan én nem láttam őket, de ahogy némi információ morzsákba futok olvasgatás közben, nekik is tartogathat meglepetéseket a sorozat.

Írta: Stramarius Citana, Caminus