Hintőpor – avagy egy leheletnyi Csoda

Kedves leendő Olvasóim!

Effy Redbird vagyok, elsőéves diák a Grácia Roxfortban, és a Solaris-ház lakója.

Legelső írásomban a csodát szeretném bemutatni nektek, ami körülvesz minket – csak észre kell venni.

Lily az irodában ült, miközben épp forró kávéját kavargatta. Egy prezentáción dolgozott, de, őszintén, nem kötötte le a figyelmét. Táblázatok, grafikonok, számok... Áhh, unalmas ez most. Tudta, hogy ha főnöke rajtakapja, hogy nem dolgozik,  ki is rúghatja. De ez most nem érdekelte. Inkább behunyta szemeit, és ábrándozni kezdett.

Képzeletében egy tájat látott, amit ahogy megpillantott, egyből érezte, hogy lelke megnyugszik. Lassan sétált, felfedezte a szép parkot, amit egy ősfákból álló erdő szegélyezett. Bár már sötét volt és nem szeretett ilyenkor erdőkben mászkálni, mégis érezte, hogy be kell mennie. Mintha egy láthatatlan szál húzta volna magával egyre mélyebbre.

Amikor már eléggé bent járt, hirtelen apró fénypontokat látott táncolni maga körül. Mint a hintőpor, úgy szóródtak szét csillogóan, szinte elvakítva az embert. 

De a lány nem félt, növekvő kíváncsisággal lépett egyet. Majd még egyet. Lenézett, és egy apró, csillogó, szivárványszínű kristályt vett észre maga előtt az avarban.

Lehajolt, hogy fölvegye, és abban a pillanatban, ahogy a tenyerébe fogta, egyből milliónyi apró, csilingelő kis tündér jelent meg körülötte. Nem félt tőlük, és ők sem féltek tőle. Vidáman énekeltek és táncoltak. 

– Kik vagytok ti? – kérdezte érdeklődve a lány.

– Mi az erdő apró csodái vagyunk. Az emberek tündérekként ismernek, de van egy – a halandók által – kevésbé ismert nevünk is. A mi feladatunk, hogy elkápráztassuk azokat a halandókat, akikben még nem halt ki a varázslat. Akik még hisznek a csodában. A király biztos örülni fog neked, hogy betévedtél ide – csilingelték a tündérek, miközben apró csillogó szárnyaikkal szüntelenül repdestek körülötte.

– Mi a nevetek? – kérdezte kíváncsian a lány. 

– Azt nem mondhatjuk meg. Arra magadnak kell rájönnöd. Ha tiszta a lelked, hamar rájössz. – csilingelték a varázslények.

– Nektek van királyotok? -csodálkozott Lily. – Azt hittem, ti szabad lények vagytok.

Ekkor egy gyönyörű, fiatal nő lépett elő az erdő mélyéről. Ősöregnek tűnt, mégis kortalannak. Szemeiből nagy bölcsesség áradt és végtelen szeretet. Fekete, hullámos haja körbeölelte karcsú alakját, amit csupán indák és ágak fedtek.

– Üdvözöllek, Leányom! – mosolygott kedvesen – Én vagyok Gaia, az Ősanya. Van kedved csatlakozni?

Lilynek olyan mélyet dobbant a szíve a felismeréstől, hogy meg kellett kapaszkodnia egy fába.

– Anya! Te vagy az? – kérdezte a könnyeivel küszködve.

– Igen, én kicsi Lilym, én vagyok az! – tárta ölelésre karjait a nő – Csatlakozol hozzám, Gyermekem?

Lily boldogan szaladt édesanyja keblére. 

– Igen Ősanyám! – kiáltotta szívből – Szívesen csatlakozok hozzád! – borult le anyja előtt.

És abban a pillanatban, ahogy Lily, az Erdő Leánya csatlakozott Gaiához, az Ősanyához, érezte, hogy szívét végtelen szeretet járja át.

– Anyám, kik azok a lények az erdő mélyén? 

– Gyermekem, ők a lelked kivetülései. Ami nem más, mint a Szeretet apró gyémántjai. Tárd ki a szíved, Leányom, és fogadd őket magadba!

Lily boldogan nevetve széttárta a kezeit, és megnyitotta a lelkét az Erdő előtt.

Hirtelen vakító szivárványszínű fény vette őket körül, és lelkük egybeolvadt.

Írta: Effy Redbird, Solaris