A korgó gyomrok esete

 Kedves Olvasóim!

Aki már a tavalyi évben velünk tartott, az ismerhet a Boszi hasábjairól, de aki esetleg még nem, annak bemutatkoznék. Lily Pat vagy, a Grácia Mágusakadémia másodéves tanulója. A 35. tanévben én vezettem a Mágikus Művészet rovatot. Idén a Mágikus konyha rovatát is átvettem. Elődeim mind nagyon szép és minőséges munkát hagytak hátra, így felvenni velük a versenyt nem lesz könnyű. Azonban az én cikkeim kissé el fognak térni a hagyományostól. Én ugyanis ezeket a recepteket a Grácia falain belül készítettem el, méghozzá egy nagyon kalandos módon. Ezt szeretném nektek most elmesélni. Aki azonban siet a főzéssel, az a recepteket megtalálhatja itt.

Most pedig hadd elevenítsem fel nektek, hogy mi is történt velem a múlt héten. Már benne jártunk a 36. tanév 4. hetén. A kezdeti izgalmak az új tanév miatt már alábbhagytak, az elsősök is kezdtek beilleszkedni. Idén már én is sokkal otthonosabban éreztem magam a kastélyban, már tudtam, mit hol találok, sőt még el is igazítottam az elsősöket. Az iskolába vezető hosszú vonatúton még új barátokat is sikerült szereznem. A harmadéves Dave Coleman titokzatos felbukkanása mindannyiunkat meglepett, de hamar beilleszkedett közénk. A ’közénk’ alatt pedig kicsi, de annál színesebb baráti körömet értem: Júlia, Martha, Hedvig a Solarisból, Hadiyya pedig az Arcanusból. Körünk pedig mintha csakis Dave-re várt volna – végre egy Caminusossal is megismerkedhettünk közelebbről (legalábbis én biztosan, hiszen eddig nem igazán ismertem egy Caminusost sem).

Na de ahogy meséltem, már jóval benne jártunk a tanévben. Éppen egy szombati nap volt, emlékszem, mert végre nem kellett korán kelni. El is aludtam, és a klubhelyiségbe érve összetalálkoztam Marthával. Felvilágosított, hogy tényleg nagyon elaludtam, mert már vége van a reggelinek. Ő is nemrég ébredt, és szomorúan vette tudomásul, hogy lemaradt a granolás gyümölcsjoghurtjáról. Bár a klubhelyiségben 10 után meg szoktak jelenni a gyümölcsök és egyéb pékáruk tea és kávé kíséretében, mégis azt javasoltam, hogy azért nézzünk le, hátha még sikerül valamit elcsenni a Nagyteremből. Alighogy leléptünk az utolsó lépcsőfokról, a Nagyterem ajtaja bezárult.

- Neeeee! – hallatszott egy kiáltás a hátunk mögül. Csodálkozva hátrafordultunk, és megláttuk barátunkat, Dave-et, aki lélekszakadva rohant le egy másik lépcsősoron.

- Ezek szerint te is lemaradtál a reggeliről? – fordultam hozzá.

- Le bizony. A könyvtárban voltam. Eszembe jutott valami már korán reggel, és nem hagyott aludni. De aztán meg úgy elszaladt az idő, észre sem vettem – válaszolta.

- Hát, ma mindhárman pechesek vagyunk – mondta Martha.

Így hát elindultunk szomorúan és éhesen a lépcsőkön felfelé. Nem is nagyon figyeltük merre megyünk, mert Dave épp az iskola konyhájáról tartott nekünk részletes történelmi beszámolót. Ez mostanában nem volt meglepő. Barátaimmal gyakran mászkáltunk a kastélyban, mikor éppen nem a könyvek fölött görnyedtünk. Szokásunkká vált a folyosókat róni, vagy a birtok messzebbi részeire csatangolni, és közben mély diskurzusokat tartani a legkülönfélébb dolgokról. Dave éppen a konyha felépítésének változását ecsetelte, amikor meg kellett állnunk, mert leesett a taláromat összetartó gomb. Ahogy próbáltam visszavarázsolni, a hasam nagyot kordult. Barátaim megálltak a beszélgetésben, rám néztek, és mint bármilyen jó barát tenné -hangosan kiröhögtek.

- Ne röhögjetek, nagyon éhes vagyok. És még kitudja mikor lesz tízórai – mondtam nekik durcásan.

- Pontosan 27 perc és 40 másodperc múlva – válaszolta Dave.

- Nocsak, újabban számolod, hogy mennyit beszélsz? – vágtam vissza neki gúnyosan, de közben mosolyogtam.

Láttam, hogy Dave nyelve hegyén már ott volt egy epés megjegyzés, de Martha, aki eddig gyanúsan csöndben volt, most elkerekedett szemmel nézett valamire mögöttünk, és így szólt:

- Srácok… Ti emlékeztek erre az ajtóra?

- Már hogy emlékezhetnék minden ajtóra, nem vagyok én Dave – válaszoltam mosolyogva, és arra fordultam, amerre mutatott.

- Na várjunk csak. Ennek az ajtónak nem kéne itt lennie – jelentette ki a fiú.

- Mondom én, hogy számon tartja őket.

- Nem, Lily. Ez az ajtó nem volt itt. Hiszen ez nem új folyosó, jártunk már itt. De különben is... az előbb ez az ajtó még nem volt itt.

- Mi most tényleg találtunk egy varázsajtót? – nézett ránk elképedve Martha.

- Nem tudom – válaszoltam. – De lessünk be!

- Talán nem kéne – mondta aggódva Martha. – Mi van, ha valami veszélyes van mögötte?

- Vagy lehet, hogy csak ál-ajtó. Van belőle pár – felelte Dave.

- Ugyan már, mi bajunk lehet egy ajtótól? – kérdeztem tőlük, azzal elindultam az ajtó felé.

Barátaimmal megálltunk még egyszer az ajtó előtt, mindannyiunk arcán ugyanaz a kíváncsiság ült. Körbenéztünk a folyosón, de nem láttunk sehol senkit, még Hóborcot sem. Benyitottunk az ajtón, és… a csodálkozást elképedés váltotta fel. Alig bírtunk megszólalni.

- Srácok, ez… Ez most igazi? De hát ez nem lehet az! – mondta Martha.

- Nem, valóban nem – erősítette meg Dave.

A szoba, amibe beléptünk, egy konyha volt. Egy teljesen felszerelt konyha. A falak sárga-narancssárga színűek voltak, a konyhapult zöld márványból volt. Két tűzhely is állt egymás mellett hatalmas sütőkkel. Középen egy pultsziget volt, amit különböző méretű, típusú és színű székek álltak körül. A szekrényekben réz- és acéledények álltak. Ahogy kinyitogattuk a fiókokat, egyre több mindent találtunk. Tányérok, evőeszközök, tálalóedények, sütőformák, szószos tálak, fakanalak, leveses fazekak, spatulák, öntőformák, jégcsinálók. A pultokon és a szekrényekben különféle eszközök sorakoztak – botmixerek, habverők, tésztakeverők, fritőzök, és minden más, ami egy konyhába kellett. A konyha egyik oldala faltól falig könyvespolc volt. Gyorsan átfutottam a címeket. A főzés varázsa. Mágikus tepsi. Varázsdesszertek kezdőknek. Hogyan varázsoljuk el vendégeinket? A szószmágia alapjai.

- Ez valami hihetetlen! – ez volt az egyetlen értelmes mondat, ami kijött a számon azóta, hogy beléptünk az ajtón.

- Ugye tudjátok, mi ez? – kérdezte Dave. – A Szükség Szobája.

- Már hallottam róla. Állítólag azzá változik, amire vágysz. És hát nekünk pontosan egy konyhára volt szükségünk. – mondta Martha.

- Ezt nézzétek, mennyi recept! És milyen jók! Csináljunk valamit! Ha már itt vagyunk, azt ki kell használni!

Fellapoztam egy ígéretesnek tűnő receptkönyvet. Szinte az elején azonnal meg is álltam. Összecsordult a nyál a számban. Csodagofri. Mennyeien hangzott. Mivel mindannyian éhesek voltunk, azonnal neki is láttunk az elkészítésének. Martha elővett egy gofrisütőt, két keverőtálat, mérőpoharakat, edényeket és egyéb eszközöket. Dave-vel addig nekiálltunk a hozzávalók összegyűjtésének. Miután minden a pulton volt, elkezdtük a főzőcskézést.

A gorfik kisütése lassan ment Marthanak a hosszú sütési idő miatt, de addig én felkockáztam a parandiót, Dave pedig megsütötte a borsszarvú oldalszeleteket. Végül megterítettünk, és tálaltunk is.

Nagyon jó lakoma volt, az egyik hűtőben még behűtött sütőtöklevet is találtunk. Észre sem vettük, mennyi idő telt el, szinte az egész délelőtt eltelt. Gyorsan elmosogattunk, elrakodtunk, majd szomorkás mosollyal búcsút intettünk a szobának. Mikor bezárult mögöttünk az ajtó, majd eltűnt, összenéztünk.

- Szerintetek még vissza tudunk menni? – kérdezte Martha.

- Reméljük, szerintem jó móka volt – válaszolt neki Dave.

- Na és szerintetek, elmondjuk a többieknek? – kérdeztem mosolyogva.

Írta: Lily Pat, Solaris