A késői vacsora

Kedves Olvasóim!

Már itt a tanév vége. Visszagondolva, nagyon sok minden történt idén velem. Új embereket ismertem meg, másodévesként ismerősen jártam a kastély folyosóin, de új varázsigéket, bájitalokat, növényeket és lényeket tanultam meg. Közben a cikkeimet is írtam nektek, miután felfedeztem a Szükség Szobáját, és alkalmam nyílt főzőcskézni a szabadidőmben. Most is egy ilyen alkalomról szeretnék mesélni nektek.

Nem is emlékszem milyen nap volt, de hétköznap volt, azt tudom. Azért vagyok ilyen biztos benne, mert barátnőim, Júlia, Martha és Hedvig éppen a másnap rájuk váró beadandók tömegéről panaszkodtak. Mi megúsztuk azon a héten, már végeztem a házi feladataimmal másnapra. Így levelet írtam a szüleimnek. Már jó ideje nem volt alkalmam erre, ezért kissé terjengősre sikerült a levelem. Éppen az egyik mondatom közepén tartottam, amikor a kezemmel felböktem a tintatartómat. Hedvig gyors közbeavatkozása megmentette a házijainkat. Szépen letisztogatta nekünk a pergameneket egy varázslattal, így azok visszakerültek eredeti formájukba. Sűrű bocsánatkérések közepette összepakoltam a holmimat.

- Talán jobb lesz, ha holnap fejezem be a levelemet. Ma már eléggé figyelmetlen vagyok – mondtam a lányoknak.

- Igen, talán az lesz a legjobb, ha én is befejezem – válaszolta Júlia, majd kinyújtózott.

A rengeteg házi miatt csak keveset vacsoráztunk, és most mindannyian megállapítottuk, hogy ránk férne egy finom második vacsora. Mivel már későre járt az idő, a Nagyteremben nem találtunk volna semmit, de a táskáinkban csak különféle édességek lapultak. Még nem volt takarodó, így úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk a titkos szobánkba. Felcsavartuk a pergamenjeinket, elpakoltuk a pennákat és a tintákat, majd a Szükség Szobája felé vettük az útunkat.

Az úton odafele összefutottunk az egyik professzorunkkal, aki kérdőn nézett ránk.

- Maguk meg mit keresnek ilyenkor a folyosón?

- Hát professzor, tudja, éppen a klubhelyiségben tanultunk… - kezdte Júlia.

- De már órák óta – vágott közbe Martha. – És már elegünk volt, plusz nagy volt a zaj is.

- És igazából még van másfél óránk takarodóig – tette hozzá Hedvig.

- És különben is, csak sétálni vágytunk. Hogy kicsit kiszellőztessük a fejünket – magyarázkodtam én is.

- Na jól van, menjenek. De takarodóra tényleg érjenek vissza. Nem szívesen vonnék le pontot maguktól.

Bár még nem jártunk tilosban, és valószínűleg a Szükség Szobája sem volt egy tiltott hely, hiszen már jó páran felfedezték előttünk. Ezt azonban mégis meg akartuk tartani magunknak.

Mikor odaértünk, a szoba másképp várt ránk, mint amikor csak én jártam ott. Az este ellenére is világos volt odabent, a konyha a Solaris színeiben pompázott. Középen egy faasztal volt két fapaddal az oldalán, amin puha párnák voltak, hogy kényelmesebbé tegye. A konyhában ott voltak a már megszokott varázsszakácskönyvek is a könyvespolcon. Meg is rohamoztuk mind a négyen, hogy valami finomat találjunk magunknak. Pár perc keresés után Júlia rá is akadt a tökéletes receptre.

Hedvig vezette a főzést, mert remekül tudta szétosztani a feladatokat. Én előkerestem a mélyhűtőből a gömbbogyó tésztát, majd feltettem egy kis vizet forrni. Megvártam míg felforr, majd a vízbe tettem négy adagnyi tésztát. A hideg gömbbogyók lehűtötték a vizet, ezért várni kellett, míg újra felforr, majd szépen látni lehetett, ahogy a gömbbogyók a felszínre úsznak és megduplázódnak méretükben.

Júlia és Martha feladata a szósz készítés volt. A lányok felaprították a balkángumókat és az ízmogyorókat, majd egy serpenyőbe tették kis manózsírral. Míg Júlia arra figyelt, hogy ezek ne égjenek meg, addig Martha elővett pár friss nyári vörösbogyót, és egy eltett üveggel is. A megmosott vörösbogyókat a serpenyőbe tették, majd közösen megvártuk, míg megpuhulnak. Júlia szétnyomkodta őket, majd hozzátette az eltett szószt is. Hedvig közben hozzávaló fűszereket keresett, és megízesítette a szószt.

Zajosak voltunk, de nem kellett aggódnunk attól, hogy bárki is meghall minket. Szabadon hangoskodhattunk, viccelődhettünk, nevettünk.

- Add ide azt a fakanalat!

- Vigyázz, viszem a forró vizet!

- Ebből tegyél bele egy csipetnyit, de nem többet, mert rossz ízű lesz!

- Valaki mondja meg, hány óra van!

- Hallottátok, mi történt ma azzal az elsős fiúval Bájitaltanon?

- Mindenki próbált belesni a gyengélkedőre, de el lett kerítve. Állítólag hetekbe telhet, mire tényleg felépül.

- És a múlt heti ártás-párbajról a 4. emeleti folyosón hallottatok?

Mikor kész lett a tészta, leszűrtem, majd a szószba tettem, és a tészta főzővizéből is hozzátettem egy keveset. Ezután Marthával együtt megterítettük az asztalt, míg a lányok megvárták, míg besűrűsödik a szósz. Szétosztottuk négyfelé az ételt, és neki is láttunk az evésnek. Én egy kis reszelt sajtot is szórtam az én adagomra.

Hamar befaltuk a tésztát, de még jó sokáig a szobában maradtunk. Elmosogattunk, elpakoltunk, majd leültünk az asztalhoz beszélgetni. Sokáig beszélgettünk, mert végre volt időnk, ezért most rendesen kipanaszkodtuk magunkat. Jó volt velük újra beszélgetni, a panaszáradat ellenére még nevettünk is.

A takarodót természetesen lekéstük, úgy kellett végig lopakodnunk a folyosón. Egyszer pont az utolsó pillanatban sikerült Hedvignek berángatnia minket egy hatalmas varacskos disznó szobor mögé, mielőtt egy szellem meglátott volna minket. Bár a szellemek többnyire kedvesek velünk, nem tudhattuk, melyikük az. Még a végén szólt volna valamelyik tanárnak. De végül biztonságban elértük a klubhelyiséget, és hamarosan nyugovóra tértünk mindannyian.

Írta: Lily Pat, Solaris