Félelmetes festmények

Kedves Olvasóim! 

Ebben a sorozatban a művészethez szeretnélek közelebb hozni titeket. De nem akármilyen művészetről lesz szó, hanem a mágikusat mutatom majd be nektek cikkeimben. Idén a festészet és fotográfia világába kalauzollak el benneteket. Szó lesz sok furcsaságról, elvarázsolt alkotásokról, különös, kísérteties figurákról, a gonoszság erejéről, és egyéb hátborzongató dolgokról. De nem akarom tovább folytatni a szócséplést, megmutatom nektek az e heti festményeket.

Pogo, a bohóc. A bohócok a vitatott figurák közé tartoznak a művészetben. Gyermekkorunkban a nevetés szimbólumai, hiszen híresek különféle vicces mutatványaikról, bűvésztudományaikról, lufihajtogató képességeikről. Szülinapi zsúrokon, vidámparkokban vagy cirkuszokban találkozhatunk velük. Mégis rengeteg gyerek, sőt felnőtt van, akiket kiráz a hideg ezektől a maskarás alakoktól. 

Ez az olajfestmény Pogo-t, a boldog bohócot ábrázolja, készítője pedig maga a bohóc emberi énje volt. Bár rengeteg születésnapon szórakoztatta a gyermekeket, ez a festmény mégsem csal mosolyt az ember arcára, sőt, van benne valami enyhén hátborzongató. Talán ennek oka nem más, mint az, hogy az alkotás festője John Wayne Gacy, híres sorozatgyilkos. Gacy a harmincas éveiben 1972 és 1978 között több mint 33 fiút és fiatal férfit bántalmazott és ölt meg. Letartóztatása után a Gyilkos bohóc becenevet kapta, korábbi mellékállása alapján. Börtönévei alatt készítette festményeit Pogóról, amik $200 és $20,000 között keltek el. 

Gacy kivégzése után áldozatainak családtagjai nyilvánosan elégették több festményét is. Azonban egy 1990-es alkotás 2001-ben vevőre talált, gazdája azonban hamarosan túladott rajta, mivel a festmény megvétele után nem sokkal elhunyt a kutyája, és édesanyja rákos lett. A festmény következő tulajdonosa sem tartotta meg sokáig a tárgyat – pár nappal a megszerzése után ugyanis szomszédja halálos autó balesetet szenvedett. Az ez utáni tulajdonosnak már nem volt alkalma otthonában elhelyezni a festményt. Hogy miért? Mert megvétele után egy raktárába helyezte, majd hamarosan öngyilkosságot követett el.

Az esős nő (The Rainy Woman). Bár a festmény nem tartozik épp a legvidámabb alkotások közé, kimondottan ijesztőnek sem tűnik. A kép egy kissé deformitált, elnyújtott ábrázolású kalapos nőt mutat, tetőtől talpig feketében, enyhén szomorkás arckifejezéssel, kalapjáról folyik az eső. A festményt 1996-ban egy ukrán festőnő, Svetlana Telets készítette.  Az alkotó állítása szerint egy nap, amikor egy üres vászon előtt ült, egyszer csak megjelent a fejében a kész kép, majd mintha valaki más vezette volna a kezét 5 óra lefolyása alatt meg is festette. Ez után még egy hónapig tökéletesítgetett, finomítgatott rajta. 

A festmény elkészülte után egy helyi galériában mutatták be. Többen is megvásárolták a festményt, de mindannyian visszavitték kis idő után. A tulajdonosok szerint a női alak követte őket a házukban, de még álmaikban is, szerencsétlenséget és álmatlanságot okoztak. Néhányan úgy érezték, mintha valaki folyamatosan figyelné őket. Egy tulajdonos, akinek hosszabb ideig birtokában volt a festmény, végül szintén visszaadta, mert mindenhol fehér szemeket látott, és attól félt, hogy vele maradnának. Egy másik tulajdonos felesége elrejtette a festményt, mert éjszakánként egy szellemalakot látott sétálgatni a házukban.

Ember tervez, Isten végez (Man Proposes, God Disposes). Bármennyire is puhának és ölelni valónak tűnnek a jegesmedvék, bárki, aki kicsit jobban ismeri őket, tudja, hogy a világ egyik legfélelmetesebb ragadozóiról van szó. Ez az 1864-es olajfestmény is élethűen mutatja be, amint két jegesmedve épp egy hajó romjai közt vadásznak élelemre. 

A festőt, Edwin Landseert egy sikertelen felfedezőút ihlette meg. Sir John Franklin 1845-ös expedíciója során 134 ember indult el az Északnyugati átjáró felfedezésére, ahonnan 5 ember visszafordult, és a többi 129 ember még az év júliusában eltűnt, és soha nem tért vissza. A festményt a Royal Holloway College (Londoni Egyetem) épületében függesztették ki. 

Egy városi legenda szerint egy diák egyik vizsgája során úgy követett el öngyilkosságot, hogy ceruzákkal szúrta át a szemét, előtte pedig vizsgapapírjára csupán annyit írt: „A jegesmedvék akarták, hogy megtegyem.” Egy másik legenda szerint, mely az 1960-as években terjedt el először, bárki, aki a festmény előtt vizsgázik, megbukik. Ez egy annyira elterjedt mítosz lett, hogy a festményt azóta is letakarják vizsgaidőszakban az Egyesült Királyság zászlajával.

A kezek, amik ellenállnak neki (The Hands Resist Him). A világban nincsenek is ártatlanabb lények, mint a gyerekek. Még nem értik, hogyan működik a világ, nem csalódtak, nem tapasztaltak meg annyi mindent. Pontosan ezt az ártatlanságukat használta fel sok művész, hogy egy újfajta félelmet keltsen a közönségében. Manapság nem egy horrorfilmet találunk, amiben a gyerekek ijesztően vannak ábrázolva, babáik életre kelnek. Mert ugyan mi félelmetes lehetne egy tiszta lelkű, bűntelen arcocskában? 

Bill Stoneham 1972-es festménye választ ad erre a kérdésre, mely egy komor arcú, szőke kisfiút ábrázol. Bár a háttérből előtűnő kezek a fiú után nyúlnak, mégis, az üvegajtó miatt nem érhetik őt el. Így bármennyire is ijesztőnek tűnnek a sötétből elkapni vágyó és magával rántó apró kezek, mégsem kell tőlük tartanunk. A nagyobb rémületet a kisfiú mellett álló kislány, vagyis jobban mondva, egy életnagyságú baba okozza. Legalábbis ezen a véleményen volt a festmény közönsége. 

Ezt a hátborzongató alkotást okolták ugyanis egy galériatulajdonos és egy kritikus halála miatt. Habár a művésznek semmilyen rossz szándéka nem volt művével, a befogadó közönség mégis megszállottnak tartotta a képet. A festmény egyik tulajdonosai az eBay weboldalon próbáltak megszabadulni az elátkozott festménytől. Állításuk szerint a képen szereplő figurák mozogtak, éjszaka elhagyták festményüket. Az a hír is elterjedt, hogy a baba kezében egy fegyver jelenik meg néha, és próbálja kilökni a kisfiút a képből. Néhányan azt állítják, hogy az alkotás ájulást okoz, gyakran hallani a közelében gyereksírást, valamint a körülötte levő elektronikai berendezések egyszerűen elromlanak.

Hogy a festmények történetéből mennyi a fikció, és mennyi a valóság? Azt mindenki maga dönti el, de én inkább tartózkodnék bármelyik alkotás birtoklásától. Nos, ennyi volt mára a hátborzongató műalkotásokból. Találkozunk a következő lapszámban. Tökös derelyés szép napot kívánok!

Írta: Lily Pat, Solaris