Legendás lények

Kedves Olvasóim!

Ezúttal is a festmények látványaiban gyönyörködhetünk, ám a korábbiaktól eltérően most – ahogy a cím is sejteti – a varázslények birodalmába látogatunk el. Mivel Legendás Lények Gondozása órán megismerjük eme lényeket, ezért bővebb ismeretterjesztő jellegű tájékoztatást nem fogtok kapni. Amennyiben maguk a varázslények érdekelnének titeket, keressétek fel professzorotokat, vagy látogassatok el a könyvtárba, ahol bővebb információt gyűjthettek a mostani alkalommal szóba kerülő egyedekről. Én egy-egy történetet szeretnék elmesélni velük kapcsolatban ez alkalommal. Ehhez kellemes kikapcsolódást kívánok!

Severino Baraldi: Big Foot, or Sasquatch (Nagyláb)

Mind a varázsvilágban, mind a muglik között ismertek a vérfarkasok. Míg a mugli világban csupán ijesztgetésre használják alakjukat az irodalomban és a filmművészetben, s csupán nagy ritkán próbálnak pozitív képet alkotni róluk, addig a varázsvilágban ezek a lények fenyegetést jelentenek számunkra. Bár a vérfarkasok a hónap nagy részében emberek, s csupán holdtöltekor változnak át, mégis a varázslények közé soroljuk őket. Amelyikük túlságosan sok időt tölt a benne levő farkas előidézésével, s elhanyagolja emberi érzéseit, azzal könnyen megeshet, hogy egyre inkább elveszíti önmagát, s nagyobb veszélyt jelent a környezetére.

Ha figyeltek, észrevehettétek, hogy a kép címe Nagyláb, nem pedig vérfarkas. Nagyláb a muglik világában előforduló, Észak-Amerikában őshonos lény. Már évszázadok óta legendák keringenek róla, még az őshonos amerikaiak nevezték el Sasquatchnak. A furcsa lényt többen is látták már – legalábbis ezt állítják. De hiteles bizonyítékot még nem sikerült bemutatnia senkinek. 

Ez nem véletlen! 

Nagyláb ugyanis valóban csupán kitaláció. Az a személy, akit évszázadokkal ezelőtt láttak, nem volt más, mint egy ismeretlen nevű vérfarkas. Ezt onnan tudjuk, hogy azokban időkben a vérfarkasok falkában éltek, és feljegyzéseket készítettek. A Suukena falka évszázadokig összetartott, csupán a 20. században kezdett felbomlani. Azért, hogy sikeresen működjenek, és ne lepleződjenek le, szigorú szabályok között kellett élniük. 

Ezek a szabályok a Nagyláb-incidens miatt történtek. 

A falka egyik tagja holdtöltekor nem fogyasztotta el a bájitalt, ami csillapította volna a benne levő vadállatot, így aznap éjjel önkívületben tombolt. A közelben lakó indián törzs felfigyelt a lényre és elterjesztette hírét. A Suukena falka ezek után gyakrabban költözött, s óvatosabbá vált. Ahogy teltek az évszázadok, a falka tagjai ugyanúgy óvatosak maradtak. Azonban más fiatal vérfarkasok, akik hírnévre vágytak, örömmel mutatkoztak meg a muglik előtt, ezáltal tovább terjesztve Nagyláb legendáját. Az 1976-os Vérfarkas-törvény azonban megtiltotta a muglik riasztgatását a vérfarkasoknak, így azóta Nagyláb valóban csak mugli szemfényvesztés.

Herbert James Draper: Ulysses and the Sirens (Odüsszeusz és a szirének), 1909

A sellőkkel már gyerekkorunkban megismerkedhetünk a mesékből. Ezek a lények félig emberek, félig halak. Gyönyörűek, legtöbbször nőként ábrázolják őket, pedig léteznek férfi sellők is. A muglik között az a tévhit terjedt el róluk, hogy a hajósokat énekükkel a vízbe csábítják, majd megölik őket. Így sokan keresték a sellőnőket, valóságos hajtóvadászat indult utánuk. A muglik bosszúhadjáratukkal csupán annyit értek el, hogy a faj rejtőzködni kezdett, mígnem már csak legendaként maradt fent. 

Azonban tudjuk, hogy a sellők sokkal többek, mint holmi embergyilkosok. 

E faj híres különleges nyelvéről, és csodás építészetéről. Manapság már sokkal jobban ismerjük őket, hála azoknak a varázslóknak, akik megtanulták nyelvüket, és így elbeszélgettek velük. Ezek a lények mégis tartózkodnak a varázsvilágtól, s csupán ritkán kommunikálnak velük, jobban szeretnek maguk közt lenni.

Az egyik legismertebb sellőnő Kerina, aki a 19. században élt. Egy ősi walesi sellőtörzs főnöknője volt 86 évig. Kerina apjától vette át a vezetést. S bár sok mindenben nem értettek egyet, a lány mégis felnézett rá, mint vezetőre. Apja sok Sellőtanácson vett részt, és Kerina sem akarta abbahagyni a politizálást. Ő érte el például az 1935-ös angliai Mágustalálkozón, hogy a jövőben a sellőket és más varázslényeket is meghívjanak, hogy beleszólásuk lehessen az őket érintő döntésekbe. Szintén ő volt az, aki kivívta, hogy a sellőnyelvet elismerjék igazi nyelvként, és tanítható legyen a varázsvilágban. Évekig igyekezett meggyőzni a többi sellővezetőt, hogy fogadják el a Mágiaügyi Minisztériumtól felajánlott értelmes lény státuszt. Ez azonban nem nyerte el a többi vezető tetszését, s a sellők azóta is bestiaként vannak számon tartva.

Angus McBride: The Little People (A kisemberek)

Az emberi formájú varázslények közé tartoznak a tündérek is, akik szintén részei a tündérmesék világának. Többnyire apró, aranyos lényekként vannak ábrázolva a mugli irodalomban, akik még varázsolni is képesek, és sokszor az embereknek segítenek. Azonban tudjuk, hogy a valóságban a tündéreknek csupán minimális varázserejük van, és azt sem arra használják, hogy szívességet tegyenek az embereknek. 

Épp ellenkezőleg, jobb szeretnek különféle csínyeket elkövetni ellenünk. 

A képen látható tündércsapat a Stonehenge környékén él. Eredetünk nem ismert, valószínűleg a térségben éltek, amikor a kőépítmény megépült, s azonnal odavonzotta őket. Azóta is a közelében tartózkodnak. Egyesek szerint a kövekből nyerik varázserejüket, mások szerint ők a kövek őrei. Az is lehetséges, hogy csupán tetszik nekik az építmény, és azt hiszik, hogy miattuk lett építve a kőkör. Főként éjszaka jönnek elő, mert sok mugli turista látogató jár arra. Azonban éjszakánként csapatostul körberepülik a helyet, órákon át táncolnak és mulatoznak. 

Ünnepnapjaikon még a közeli tündérkommunák is meglátogatják őket, s olyankor apró tündérek ezrei röpködnek a szabad ég alatt. Bár személyesen még nem sikerült látnom egy ilyen ünnepet, rengeteg varázslónak és boszorkánynak sikerült már megfigyelnie egy-egy alkalmat, s ők ódákat zengenek a tündérünnepek különleges hangulatáról. 

A festmény készítője is varázsló, álnéven alkot, nehogy leleplezze a varázsvilágot. Észrevehető, hogy a tündérek kicsit másképp vannak ábrázolva a képen, sokkal manószerűbb formájuk van. Ezért engedélyezte a Mágiaügyi Minisztérium a kép publikálását. Sok más varázstudó művésznek kell alkotását az igazságtól eltérően a nyilvánosság elé hozni, vagy művészálcázó-bűbájokat használni, hogy a muglik elől rejtve maradjon világunk.

Jamie Whitbread: The Kelpie Pond (A kelpi tó)

Mai utolsó festményünk kelpiket ábrázol. A kelpi nem más, mint egy vízidémon, ami bármilyen állat alakját felveheti. Általában azonban lónak álcázza magát, hogy így csalogassa magához közel áldozatait. Jobb szeretnek magányosan élni, ám néha előfordul, hogy nagyobb tavakban akár csoportokban is összegyűlnek. A képen látható kelpicsapat a skóciai Loch Aweben él. 

A varázsvilág már évszázadok óta tud létezésükről. Amíg még nem tiltották törvények, sok varázsló és boszorkány próbálta kiirtani a tóból a lényeket, hogy megvédjék családjaikat és barátaikat. A kelpik természetesen védekeztek, s az ilyen összecsapásoknak gyakran nem lett jó vége. Ez nem csak a Loch Awen-i kelpicsapatra volt érvényes. A 18. század végére csaknem kiirtották az összes kelpit Nagy-Britanniában. 

Azonban még abban a században a varázsvilág rájött, hogy meg tudja szelídíteni a lényeket. Így a kelpik száma az évek során megnőtt, azonban népességük még mindig nem haladja meg a régit. A muglik elől rejtőznek, de néha még a varázslók elől is, így, ha meg szeretnénk szelídíteni egyet, nem lesz könnyű dolgunk. Ez a Loch Awen-i egyedekre is érvényes. Híresek arról, hogy nyugalmi állapotukban gyönyörű, szivárványszínű lovak alakjában úszkálnak, azonban emberek közeledtére inkább kisebb vízi állatok képmásává válnak, mint például halak vagy teknősök.

Mára ennyi fért bele a cikkünkbe. Örülök, hogy ezúttal is velem tartottatok a varázsvilágban való barangoláson. Remélem tetszett nektek az írásom. Ha bármi kérdésetek van, vagy van tapasztalatotok bármelyik varázslénnyel, hagyjatok egy kommentet, vagy írjatok nekünk a szboszi.gracia@gmail.com címre. További kellemes tanévet kívánok nektek!

Írta: Lily Pat, Solaris