Kedves Olvasóim!
Ezúttal is a festmények
látványaiban gyönyörködhetünk, ám a korábbiaktól eltérően most – ahogy a cím is
sejteti – a varázslények birodalmába látogatunk el. Mivel Legendás Lények
Gondozása órán megismerjük eme lényeket, ezért bővebb ismeretterjesztő jellegű
tájékoztatást nem fogtok kapni. Amennyiben maguk a varázslények érdekelnének
titeket, keressétek fel professzorotokat, vagy látogassatok el a könyvtárba,
ahol bővebb információt gyűjthettek a mostani alkalommal szóba kerülő
egyedekről. Én egy-egy történetet szeretnék elmesélni velük kapcsolatban ez
alkalommal. Ehhez kellemes kikapcsolódást kívánok!
Severino Baraldi: Big
Foot, or Sasquatch (Nagyláb)
Mind a varázsvilágban, mind a
muglik között ismertek a vérfarkasok. Míg a mugli világban csupán ijesztgetésre
használják alakjukat az irodalomban és a filmművészetben, s csupán nagy ritkán
próbálnak pozitív képet alkotni róluk, addig a varázsvilágban ezek a lények
fenyegetést jelentenek számunkra. Bár a vérfarkasok a hónap nagy részében
emberek, s csupán holdtöltekor változnak át, mégis a varázslények közé soroljuk
őket. Amelyikük túlságosan sok időt tölt a benne levő farkas előidézésével, s
elhanyagolja emberi érzéseit, azzal könnyen megeshet, hogy egyre inkább
elveszíti önmagát, s nagyobb veszélyt jelent a környezetére.
Ha figyeltek, észrevehettétek, hogy a kép címe Nagyláb, nem pedig vérfarkas. Nagyláb a muglik világában előforduló, Észak-Amerikában őshonos lény. Már évszázadok óta legendák keringenek róla, még az őshonos amerikaiak nevezték el Sasquatchnak. A furcsa lényt többen is látták már – legalábbis ezt állítják. De hiteles bizonyítékot még nem sikerült bemutatnia senkinek.
Ez nem véletlen!
Nagyláb ugyanis valóban csupán kitaláció. Az a személy, akit évszázadokkal ezelőtt láttak, nem volt más, mint egy ismeretlen nevű vérfarkas. Ezt onnan tudjuk, hogy azokban időkben a vérfarkasok falkában éltek, és feljegyzéseket készítettek. A Suukena falka évszázadokig összetartott, csupán a 20. században kezdett felbomlani. Azért, hogy sikeresen működjenek, és ne lepleződjenek le, szigorú szabályok között kellett élniük.
Ezek a szabályok a Nagyláb-incidens miatt történtek.
A falka egyik tagja holdtöltekor nem fogyasztotta el a bájitalt, ami
csillapította volna a benne levő vadállatot, így aznap éjjel önkívületben tombolt. A
közelben lakó indián törzs felfigyelt a lényre és elterjesztette hírét. A
Suukena falka ezek után gyakrabban költözött, s óvatosabbá vált. Ahogy teltek
az évszázadok, a falka tagjai ugyanúgy óvatosak maradtak. Azonban más fiatal
vérfarkasok, akik hírnévre vágytak, örömmel mutatkoztak meg a muglik előtt,
ezáltal tovább terjesztve Nagyláb legendáját. Az 1976-os Vérfarkas-törvény
azonban megtiltotta a muglik riasztgatását a vérfarkasoknak, így azóta Nagyláb
valóban csak mugli szemfényvesztés.
A sellőkkel már gyerekkorunkban megismerkedhetünk a mesékből. Ezek a lények félig emberek, félig halak. Gyönyörűek, legtöbbször nőként ábrázolják őket, pedig léteznek férfi sellők is. A muglik között az a tévhit terjedt el róluk, hogy a hajósokat énekükkel a vízbe csábítják, majd megölik őket. Így sokan keresték a sellőnőket, valóságos hajtóvadászat indult utánuk. A muglik bosszúhadjáratukkal csupán annyit értek el, hogy a faj rejtőzködni kezdett, mígnem már csak legendaként maradt fent.
Azonban tudjuk, hogy a sellők sokkal többek, mint holmi embergyilkosok.
E faj
híres különleges nyelvéről, és csodás építészetéről. Manapság már sokkal jobban
ismerjük őket, hála azoknak a varázslóknak, akik megtanulták nyelvüket, és így
elbeszélgettek velük. Ezek a lények mégis tartózkodnak a varázsvilágtól, s
csupán ritkán kommunikálnak velük, jobban szeretnek maguk közt lenni.
Az egyik legismertebb sellőnő
Kerina, aki a 19. században élt. Egy ősi walesi sellőtörzs főnöknője volt 86
évig. Kerina apjától vette át a vezetést. S bár sok mindenben nem értettek
egyet, a lány mégis felnézett rá, mint vezetőre. Apja sok Sellőtanácson vett
részt, és Kerina sem akarta abbahagyni a politizálást. Ő érte el például az
1935-ös angliai Mágustalálkozón, hogy a jövőben a sellőket és más
varázslényeket is meghívjanak, hogy beleszólásuk lehessen az őket érintő
döntésekbe. Szintén ő volt az, aki kivívta, hogy a sellőnyelvet elismerjék
igazi nyelvként, és tanítható legyen a varázsvilágban. Évekig igyekezett
meggyőzni a többi sellővezetőt, hogy fogadják el a Mágiaügyi Minisztériumtól
felajánlott értelmes lény státuszt. Ez azonban nem nyerte el a többi vezető
tetszését, s a sellők azóta is bestiaként vannak számon tartva.
Az emberi formájú varázslények közé tartoznak a tündérek is, akik szintén részei a tündérmesék világának. Többnyire apró, aranyos lényekként vannak ábrázolva a mugli irodalomban, akik még varázsolni is képesek, és sokszor az embereknek segítenek. Azonban tudjuk, hogy a valóságban a tündéreknek csupán minimális varázserejük van, és azt sem arra használják, hogy szívességet tegyenek az embereknek.
Épp ellenkezőleg, jobb szeretnek különféle csínyeket elkövetni ellenünk.
A képen látható tündércsapat a Stonehenge környékén él. Eredetünk nem ismert, valószínűleg a térségben éltek, amikor a kőépítmény megépült, s azonnal odavonzotta őket. Azóta is a közelében tartózkodnak. Egyesek szerint a kövekből nyerik varázserejüket, mások szerint ők a kövek őrei. Az is lehetséges, hogy csupán tetszik nekik az építmény, és azt hiszik, hogy miattuk lett építve a kőkör. Főként éjszaka jönnek elő, mert sok mugli turista látogató jár arra. Azonban éjszakánként csapatostul körberepülik a helyet, órákon át táncolnak és mulatoznak.
Ünnepnapjaikon még a közeli tündérkommunák is meglátogatják őket, s olyankor apró tündérek ezrei röpködnek a szabad ég alatt. Bár személyesen még nem sikerült látnom egy ilyen ünnepet, rengeteg varázslónak és boszorkánynak sikerült már megfigyelnie egy-egy alkalmat, s ők ódákat zengenek a tündérünnepek különleges hangulatáról.
A festmény készítője is varázsló,
álnéven alkot, nehogy leleplezze a varázsvilágot. Észrevehető, hogy a tündérek
kicsit másképp vannak ábrázolva a képen, sokkal manószerűbb formájuk van. Ezért
engedélyezte a Mágiaügyi Minisztérium a kép publikálását. Sok más varázstudó
művésznek kell alkotását az igazságtól eltérően a nyilvánosság elé hozni, vagy
művészálcázó-bűbájokat használni, hogy a muglik elől rejtve maradjon világunk.
Jamie Whitbread: The Kelpie Pond
(A kelpi tó)
Mai utolsó festményünk kelpiket ábrázol. A kelpi nem más, mint egy vízidémon, ami bármilyen állat alakját felveheti. Általában azonban lónak álcázza magát, hogy így csalogassa magához közel áldozatait. Jobb szeretnek magányosan élni, ám néha előfordul, hogy nagyobb tavakban akár csoportokban is összegyűlnek. A képen látható kelpicsapat a skóciai Loch Aweben él.
A varázsvilág már évszázadok óta tud létezésükről. Amíg még nem tiltották törvények, sok varázsló és boszorkány próbálta kiirtani a tóból a lényeket, hogy megvédjék családjaikat és barátaikat. A kelpik természetesen védekeztek, s az ilyen összecsapásoknak gyakran nem lett jó vége. Ez nem csak a Loch Awen-i kelpicsapatra volt érvényes. A 18. század végére csaknem kiirtották az összes kelpit Nagy-Britanniában.
Azonban még abban a században a varázsvilág rájött, hogy meg tudja szelídíteni a lényeket. Így a kelpik száma az évek során megnőtt, azonban népességük még mindig nem haladja meg a régit. A muglik elől rejtőznek, de néha még a varázslók elől is, így, ha meg szeretnénk szelídíteni egyet, nem lesz könnyű dolgunk. Ez a Loch Awen-i egyedekre is érvényes. Híresek arról, hogy nyugalmi állapotukban gyönyörű, szivárványszínű lovak alakjában úszkálnak, azonban emberek közeledtére inkább kisebb vízi állatok képmásává válnak, mint például halak vagy teknősök.
Mára ennyi fért bele a cikkünkbe.
Örülök, hogy ezúttal is velem tartottatok a varázsvilágban való barangoláson.
Remélem tetszett nektek az írásom. Ha bármi kérdésetek van, vagy van
tapasztalatotok bármelyik varázslénnyel, hagyjatok egy kommentet, vagy írjatok
nekünk a szboszi.gracia@gmail.com
címre. További kellemes tanévet kívánok nektek!
Írta: Lily Pat, Solaris
0 comments:
Megjegyzés küldése